Bellon Tibor (szerk.): Gyermekkorom faluja. Forgácsok Göncz János hetési képeiből, emlékeiből (Lendva, 2004)
Kukoricafosztás
Gy 22 ermekkorom sokszor visszatérő emlékei közé tartozik a már rég feledésbe ment őszi munkák egyik legszebbike, a kukoricafosztás. Az utóbbi évtizedek technikai fejlődése tett pontot a holdvilágos, őszi estéken folytatott munkára. Ahogy elhúzták az esti imára szólító harangot, máris indultak az addig beszélgető emberek azon szomszédok pajtája felé, akik aznap kukoricát szedtek. A pajtaszűrű tele volt fehér fosztásba burkolt, aranysárga kukoricafejekkel. A dologban volt valami megmagyarázhatatlan, csodálatos varázs és szépség, amit leírni nem lehet, csak látni és érezni. Kis falumban voltak mesemondó emberek, ezek szórakoztatták a többieket ilyen és hasonló alkalmakkor. Ezek egyike volt a közeli szomszédomban lakó János bácsi, aki többször is betöltötte a bírói tisztséget a faluban. Lendván a leghíresebb banda Fitya cigányprímás bandája volt a két világháború között. Ebben muzsikált János bácsi is. Ebben nem cigányok is játszottak. Volt egy flóta nevű, féltve őrzött hangszere, sokszor megbámultam abban az időben. Nézni lehetett, de hozzányúlni tilos volt. A flóta rendes neve klarinét. Ezen játszott János bácsi. Tárogatója Bece Gábor göntérházi embernek volt. Sokszor megbámultuk, nagyon szépen játszott rajta. Gyakran ide hallatszott a gyönyörű szép hangja. Mondták itt Hídvégen: halljátok? Ilyen szépen tárogatózik Bece bácsi! A nagyapámnak meg dudája volt, kecskebőrből. Őszi időben az akkor még meglévő bükkös erdő közelében sokszor legeltette a teheneit, ilyenkor a faluig hallatszott a flóta mélabús, gyönyörű hangja. Harangozás után János bácsi legtöbbször bekanyarodott valamelyik szomszéd udvarába. Mi gyerekek is oda igyekeztünk, mert ha ő ott volt, senki sem unatkozott. Nem sokszor volt jókedve, de ilyen alkalmakkor mindig félretetette a rosszkedvét, és mesélt vidám, pikáns történeteket. Meséi közé tartozott a molnárlegény története, akinek három volt abból, amiből másoknak egy van. Várta is a gazda felesége, hogy a férje elutazzon és kipróbálhassa. A dolog meg is történt. Alighogy kipróbálták, és az asszony azt kiabálta, hogy most pedig mindhárommal, ekkor jött a férj. Ahogy a legény elmenekült, kérdi a férj, hogy mi is volt az a három, amit az asszony annyira kért? - O, kedves férjem, képzeld, azt álmodtam, hogy meghaltál. A harangszó csak egy haranggal akart kiharangozni. Én pedig kiabáltam, hogy mind a hárommal. Sokszor elmesélte az ügyefogyott Jóska legény történetét is. Jóskát végre megházasították, de szegény nem tudta a nászéjszakán kötelező férfiúi kötelességet teljesíteni. Nagy bánata lévén a fiatal feleségnek ezen cselekedet elmaradása miatt. A falusi bábaasszony igyekezett is rávezetni az egyenes útra Jóskát, mert őkegyelme volt a legilletékesebb a szerelmi és a házasságon belül történő dolgokban, de ez nem járt sikerrel. Végre megoldódott a probléma... Voltak ezenkívül még számos, nyomdafestéket tűrő és nem tűrő mesék is, de ezeket majd egy másik alkalommal mondom el. A hajdani mesélők ugyanis sokszor megszépítették kalandjaikat, hogy nagyobb legyen a hatás. Amikor megjegyeztem, hogy a múltkor nem így mesélte, akkor igyekeztem minél távolabb maradni, mert még pofont is lehetett kapni tőlük. A falusi legények, a házasodni akarók is már erre az időre kiválasztották a jövendőbelit. Olyankor ezek kettesben igyekeztek a pajta belső sarkában elhelyezkedni, távol a Böske és Mari nénik árgus szemei elől. Hogy miről beszélgettek? Elég volt, ha a fosztás alatt kicsit közelebb kerülhettek egymáshoz. A kukoricafosztásra sokan összejöttek. Volt olyan is, aki a melegben elszunnyadt. Különösen ha nem volt ott János bácsi, aki nagy mesélő volt. A megfosztott kukoricát fűhordó ruhában vitték fel az istálló padlására. Amikor az utolsó kukoricafejről is lekerült a fosztás, a háziasszony elterítette a ponyvát és hozta a frissen sült mákos és lekváros kalácsot. Mivelhogy legtöbbször már éjfél is elmúlt, a fosztok is megéheztek, így fogyott a kalács és az új bor, amit a ház előtti lugasról szüreteltek. Néha még nótáztak is, ha volt, aki tudott. Akkor még tudtak, napjainkban sajnos egyre ritkább a szép magyar nóta. Szinte alig hallani már. Másnap este egy másik szomszédnál folytatódott az egész, addig, amíg csak fosztani való kukorica volt a faluban. A fosztást megszárították, belőle kötötték a cekkereket. Ha a cekkernek való nem volt elég fehér, üres joszágos hordóba tették, kénlapot égettek benne, reggelre teljesen fehér lett. Ami nem volt eléggé fehér, azt a tehenekkel etették meg.
