Bellon Tibor (szerk.): Gyermekkorom faluja. Forgácsok Göncz János hetési képeiből, emlékeiből (Lendva, 2004)

A cséplőgép

^^Slohegy nagyon kedves ismerősöm, akinek a cséplés volt az év legnagyobb eseménye. Ilyenkor mindig ünneplő ruhába öltözött. Szokta is mondani: „Ma van a legnagyobb ünnep, amikor az évi termés bekerül a kamrába!” Általában a falusi ember számára is ez volt az év legnehezebb, de egyben legszebb munkája, amikor megérkezett a cséplőgép a faluba. Volt benne valami rendkívül fölemelő érzés, amit a mostani ember ebben a modern számítógépes világban nem tud átérezni, értékelni, de látni még kevésbé.

Ahogy vége volt az aratásnak, már a következő vasárnap délután jöttek a gépes gazdák alkudozni. Ki tud előbb jönni olcsóbban, tisztábban H csépelni. Az, aki már az előző évben jól végezte dolgát, számíthatott arra,

hogy ismét szívesen fogadják a falusiak. A szomszéd faluban, Göntérházán volt a legtöbb cséplőgép az egész vidéken. Ezek az emberek rendes, becsületes munkát végeztek. így hát nálunk Hídvégen is legtöbbször göntérházi gép csépelt. Közös megegyezés szerint minden évben a falu végén kezdett dolgozni a cséplőgép. A szegényebb gazdák, akik a felső végen laktak, be is tartották a szabályt, de nem úgy a gazdagok a másik faluvégen. Különösen, ha esős időjárás volt, majd minden alkalomkor hozattak még egy gépet. Így néha megtörtént, hogy egy időben két gépet kellett kiszolgálni a falusiaknak. Lett is ebből nemegyszer nagy bosszúság, mérgelődés, veszekedés és harag. Ilyenkor valóságos verseny alakult ki közöttük. Mindegyik igyekezett minél többet elvenni a másiktól, ami legtöbbször a minőség rovására ment. Legtöbbször már korán reggel, 3 óra táján indulásra készen fütyült a gép. Amikor már harmadszor fütyült, mindenkinek a helyén kellett lennie. Ha valaki mégis elkésett, azzal védekezett: úgy gondolta a másik gép fütyült. A kazánt az erdőn kiásott fa tövével, a törzsökkel fűtötték.

A gépnél kévevágó, pelyvahordó, szalmahordó, szalmakazal-rakó, kazalmester dolgozott. 18 ember elég volt a cséplőgép kiszolgálásához. A gazda felügyelt, ellátta a munkásokat, mindenre figyelt. A gép mellett dolgozók közös emberi erővel húzták át a gépeket egyik háztól a másikig. Ha a szomszéd azt mondta: „Emberek, legyenek szívesek”, mindenki ment szívesen. Mostanában süket fülekre találna az ilyen és hasonló felszólítás. Manapság nincs összetartás még a családokon belül sem, nemhogy a faluban.

Este, ahogy áthúzták a következő házhoz a gépeket, a gépészeknek akadt még elég sok tennivalójuk. Először felállították a gépeket, csak utána térhettek nyugovóra. Vízmértékbe kellett beállítani, mert csak akkor dolgoztak rendesen. Másnap kora hajnalban már jóval az indulás előtt talpon voltak. Be kellett fűteni a tüzelő gépnek nevezett fekete masinába, és amikor már lett elég gőz, háromszor füttyentettek, így indultak. Erre az időre eljöttek a még álmos szomszédok: férfiak, asszonyok, akiknek kezdődött a hosszú munkanap. A legnagyobb melegben is ment a munka, nem lehetett pihenni az árnyékban egészen addig, amíg aznap el nem fogyott az utolsó csépelnivaló. Enni-innivaló volt bőven, minden gazda a tőle telhető jó bort és jó ételt adta, de azért akadt néhány fösvény gazda is a faluban, akik rossz, ihatatlan bort adtak a munkásoknak. Az ilyeneket kibeszélték, és bizony senki sem ment el hozzájuk szívesen dolgozni. Régen csak a szalmarakókat hívták be főtt ételt enni, a többi munkás bort és kalácsot kapott. A ponyvát leterítették, azon ettek, ittak. Utána mentek a szomszédba, folytatták a munkát.

Ez a munka nagy kitartást és akaraterőt követelt, hogy egész nap ki lehessen bírni a nagy port és meleget. A cséplés eltartott két hétig is a faluban. Amikor az utolsó háznál is elfogyott a csépelnivaló, ott volt mindig az áldomás. Ebéd vagy vacsora után még nótázni is szoktunk az utolsó háznál. A gazdának egy kicsit több bora fogyott el, de nem sajnálta. Virággal és színes szalagokkal díszítették fel a lányok és legények a gépeket, majd elindultak a következő faluba, ahol már várták őket. Ha este nem volt túl késő, a falusi gyerekek még el is kísérték a szomszéd falu határáig.

Az első világháború előtt mindenki a Falutelekre hordta a jószágát, oda jött a cséplőgép. A tűztől való félelem miatt volt ez, hogy a falun kívül, mindjárt a kertek alatt csináltak szérűt, mindenki a maga földjére rakta az asztagokat.

Évről évre eszembe jutnak ezek a felejthetetlenül szép emlékek, szin-