Bellon Tibor (szerk.): Gyermekkorom faluja. Forgácsok Göncz János hetési képeiből, emlékeiből (Lendva, 2004)
A kézi cséplés
A jL jL. kézi cséplés azon munkák közé tartozott vidékünkön, amit minden háznál tudni kellett. Amíg az idő vasfoga el nem pusztította a sok szalmatetős lakóházat és a még több gazdasági épületet, amelyeknek teteje zsúppal volt födve, addig bizony a nyári nehéz munkák egyike volt a kézi cséppel való cséplés. Ezt a munkát a család létszámától függően hatosban, nyolcasban végezték, de néha két család is összeállt és úgy dolgoztak. Ha lehetett, mindig párosán csépeltek. Aratás után a megszáradt rozskereszteket hordták először haza. A gabona a pajtafiába volt berakva, a cséplés a pajta szőrűjén történt. Még lehetőleg a gépi cséplés megkezdése előtt elvégezték 12 a kézi cséplést. A legfontosabb munkaeszköz a csép volt. A nyelet és a hadárát kutyabőrből készült szíj kötötte össze. A hadaró kökényfa, a nyele kőris, mert az könnyű és rugalmas. A cséplésnek volt egy titka, amit a csapatban minden egyes személy tudott és betartott. Arra kellett vigyázni, nehogy a szemben lévő ember csépjének hadarójára találjon ütni, mert akkor megszakadt az addig szép ütemben hallható huppogó taktus, a gabonafejekre mért ütögetés ritmusa. A szétoldott kévéket a tisztára söpört, gondosan rendbetett pajtaszűrő sima földjére két sorba, a kalászokat egymással szembe terítették le, majd végigcsépelték. Utána egy ügyes mozdulattal megfordították a szalmát, újra végigverték - de mindig csak a kalászokat ütötték, -, majd amikor az utolsó gabonaszemek is kihullottak, összeszedték és új kévék kerültek helyükre. így ment a munka naphosszat mindaddig, amíg el nem fogyott a csépelnivaló. A kicsépelt szalmát összeszedték, fagereblyével a zsuppnak nem való törött, hulladékszalmától megtisztították, és utána az ép szálakat nagy kévébe rendezték. Három helyen is megkötötték, mert nagyok és nehezek voltak a zsúpkévék. Ezekből a nagy kévékből csinálták a tetőfedésre alkalmas, kis kettőzött kévéket. A kettőzés abból állt, hogy egy kisebb kévét szalmából sodort kötéllel lazán megkötöttek. A kévében lévő szalmát kettéválasztották, egyik felét egy gyors mozdulattal körülfordították. Amikor az eredeti állásába került, megfeszült rajta a kötél és kész is volt a kettőzött zsuppkéve. A kicsépelt gabonaszemeket összesepertük, majd egy nagy törekrostába vagy fölözőrostába tettük, tisztítottuk, lassú, ide-oda mozgatás közepette átrostáltuk. Mindig férfiak dolgoztak vele. A kávája fenyőfa deszkából, az alja szijácsból készült, rácsos megoldással. A fűzfavesszőt késsel kettéhasították, vékonyra elszijták. Kosarat is kötöttek ilyenből, de azt nem szijták el olyan vékonyra. A szakajtót is ilyennel kötötték össze. Ezek a rosták néha méteres átmérőjűek is voltak. Hasznuk az volt, hogy visszafogták a letört gabonafejeket és más szemetet. Ezután következett a szélrosta. Ez nagyon hasznos masina volt. Egy nagy és egy kicsi vas fogaskerék áttételével lehetett mozgásba hozni, melyet egy karral hajtottunk. Gyorsan forgatható ventilátora volt, ami még mozgásba hozott egy rázószerkezetet is, ami lassan adagolta a garatba öntött gabonát. A ventilátor kifújta a port és a még benne lévő szemetet. A masina elé helyezett teknőbe már a teljesen tiszta szemek hullottak. A búzát, gabonát kimustrált, nagy hordókba gyűjtve a pajtában vagy a kamarában tartották. Gyermekkoromban szívesen és nagy örömmel hajtottam ezt a furcsa masinát, amikor csak engedték a felnőttek. A környékbeli falvakban abban az időben még minden gazdasági épület zsuppos volt, kellett a javítására, újítására a zsúpszalma. így évente láthattam a kézzel való cséplést, ami azóta már meg is szűnt az egész vidéken.
