Zágorec-Csuka Judit: Nemzetiségi könyvtárügy a Muravidéken (Lendva, 2019)

IV. Interjúk, kritikák a muravidéki magyar irodalomról, a szlovén-magyar fordításirodalomról, a szomszédos Zala megye és a klasszikus magyar irodalom költőinek köteteiről

A versét akkor a saját örömömre szavaltam el Ady Endre érmindszenti szobra előtt, hiszen benne rejlik a költő magyar szelleme. De annyi minden másra is utal: a magányra, az ősökre, az emberi létezésre, a szeretetre, a szerelemre, az identitásra stb. Egészen másképpen szavaltam tizenhárom éves fejjel, mint most, ötvenkét évesen, abban a tudatban, hogy már akkor, negyven évvel ezelőtt is sok mindent megértettem belőle. Most szembesültem vele, hogy másképp hat rám, de még mindig annyi titok rejlik benne és ered belőle.

Ady Endre érmindszenti szülőháza és a hozzá tartozó Ady Emlékmúzeum.

Ady Endre önéletírásában így fogalmazott: ,A geográfia szerint a Szilágyságból jöttem, a régi Partiumból, tehát se nem Erdélyből, se nem Magyarországból. Családilag szintén se fentről, se lentről, küszködő nemzetes kisúri famíliából, mely csak éppen, hogy élt. Valamikor, a régi írások szerint jeles és gazdag família voltunk, de már a XV. században hétszilvafások...” A költő a Hepehupás, vén Szilágyságban című versében is kifejezte a szülőföldjéhez való ragaszkodását. És hova jutott, meddig láttak el nagy szemei? Mivel kellett élete során szembenéznie Ady Endrének? Erről így vallott: „... Vagyok olyan jó magyar, mint bárki. ... Nem hazaárulás, ha a magyar kultúrviszonyok nem elégítenek ki. Sőt, ez a legmagasabb hazafiasság. Mert jelenti azt, hogy ez országot a legnagyobbszerűek közt akarja látni az ember. Még az sem bűn, ha valaki nem koalíciós. Én nem vagyok az. És nem leszek az. Én európai Magyarországért lelkesedek...”

188