Czimmermann Toplák János: Szentimentális utazásom a kanadai Oltárijóba (Lendva, 2003)

Cserélnék-e hazát házra?

és miért csinálok valamit. Ezt már mind el tudnám mondani, igaz, kissé még Péntek angolságával, de kedvemre fényképezhetném az embereket munka közben, úgy mint addig is: a sógoromat a munkásaival az utcán, a múzeum kovácsait és Kellyt, a múzeumi idegenvezetőt munka közben, a húgomat és fodrásznőit, a tűzoltót, ahogy a markhami hetes számú, templom nagyságú tűzoltóotthon előtt épp a tűzoltókocsit mossa, az építkezési dolgozókat a gödörben egy építkezés kezdetén, vagy az ácsokat a félig kész ház félig kész tetején. S mindezt eddig önszorgalomból, bátorítás nélkül, csak önmagámnak, önmagam dokumentációtárába, önmagam útiélmény-múzeuma részére cselekedtem! Miért ne végezhetném ezt sokkalta olajozottadban is, úgy, hogy a filmekre, fotókra nem kell pénzt kunyerálnom, büszkeségemet félretéve megalázkodnom a velem egyidősek és nálam fiatalabbak előtti Ráadásul egy címmel és megbízatással, küldetéssel, mondhatnám azt is, hogy történelmi jelentőségű küldetéssel a hátam mögött! Ha Kanada vonzereje nem tudott első alkalommal ott marasztalni, de ilyesmivel vissza tud, vissza tudna csalogatni. A dolgozó embereken kívül szabadidős sporttevékenységeket is fényképezhetnék. Megragadhatnám a közösségi szellemet, ahogy én érezném, tudnám, gondolnám, hogy hogyan és miben nyilvánul meg. Az urbánus „development”-et és sok más egyebet, tehát mindent, tehát bármit fényképezhetnék még ott. S ehhez csak „All you need is a camera, your time and your community spirit!” S nekem mindez volt, van és lesz. Csak az otthon, a haza vonzerejét, a saját kötődésemet és ragaszkodásomat szeretteimhez lenne nehéz rövid időn belül legyőzni. Egyébként a repülésben már szert tettem némi úti rutinra, már valamelyest hozzászoktam. És én, amennyire ismerem magam, a lehetőségek embere vagyok, csakhogy a lehetőségek nem mindig az én lehetőségeim, és többnyire ilyen távoliak és kissé nehezen megvalósítható-67

Közösségi kiskert mint intézmény