Czimmermann Toplák János: Szentimentális utazásom a kanadai Oltárijóba (Lendva, 2003)

A sógorom olasz rokonainál

vénykertjéről. Egyszóval: rend, gondoskodás, szorgalom és esztétikum nyomait lehetett ott is felfedezni. A soványabbik nővér férje is eléggé cingár alak volt, de a kiskertjük nem volt se jobb, se rosszabb a termetesebb nővér és cingár férje kiskertjénél. Nagyjából mindkét kiskertben ugyanazt termesztettek, kissé eltérő vetésforgóhoz igazodva: paprikát, paradicsomot, hagymát, salátát, sárgarépát, zöldséget. Egészen világosan már csak a paprikára és a paradicsomra emlékszem. Panaszkodtak, hogy már szépen szárba szökött a paprikájuk, s nesze, egyik napról a másikra valamitől elhervadt, s vagy kidől, vagy szinte egészen visszahúzódik a földbe. Valami a földben rágja őket. A sógorom és a húgom erre már jól ismerték a hatásos ellenszert: magas, hengeralakú konzervdobozoknak nemcsak a fedelét vágják ki, hanem a fenekét is, és ilyen fémhengereket nyomnak a földbe a palánták szára és gyökere köré, s így a kártevő nem tudott egykönnyen hozzáférni. Ezt a jól bevált módszerüket ajánlgatták a torontói rokonoknak is. Én helyeslőén biccegettem és dicsértem kiskertjeiket, hogy szépek.

Amikor letelepedtünk a nagy kerékasztalhoz, a világon mindenütt egyforma fehér műanyag kerti székekre, a testesebb nővér kiskertje tövében megpillantottam egy kis gipsz- vagy betonöntvényt. A szobrocska egy öreg szakállas férfit ábrázolt, kalappal a fején, pisztollyal az övében, s kantáránál fogva vezetett egy szamarat. Megkérdeztem, hogy „ez meg kit ábrázol”. „Mussolinit”, vágta rá a boriszák kinézésű házigazda. Nem tanácsos ellentmondani az ilyeneknek, de én megkockáztattam, mert egyáltalán nem volt a figurának Mussolini formája. „Azt már nem, ez inkább Garibaldi, annak volt ilyen szakálla”, kontráztam rá az állításra. Nevettek. Tetszett nekik, hogy még mélyebbre ástam a történelmükbe és érzelmeikbe. Tiszta udvarukon panaszkodtak a hidegre, sok esőre, meg sorolták, hogy hányféle kártevő eszi itt a terményeiket, sorra olyan kártevők, amelyeket a „backhome”-ban, Dél-Olaszországban nem ismertek. Húsz-huszonöt éve laknak egyhelyen, s nem is akarnak onnan elköltözni sehova. Az odaköltözésük első évében elültetett gyümölcsfáik már szép nagyra nőttek. Ahogy erősödnek a ház körül a gyümölcsfák gyökerei, úgy eresztik ők maguk is egyre mélyebbre saját láthatatlan, de egyre erősebb gyökereiket Kanada, Toronto, új hazájuk talajába.

120