Czimmermann Toplák János: Szentimentális utazásom a kanadai Oltárijóba (Lendva, 2003)

Repülés Oltárijóba

Következett nagyobbik cókmókom felkutatása. Egy harmadik egyenruhás embertől kértem útbaigazítást, miként juthatok hozzá nagyobbik poggyászomhoz. Kirívóan rossz angoltudásomról mindjárt észrevette, hogy idegen vagyok, nagyon idegen. Kérdezte, honnan, melyik országból jöttem. Mondtam, hogy Szlovéniából, mire ő azt felelte, hogy ő meg lengyel, s hogy aligha fogja megérteni, mit szeretnék tőle, de én nem zavartattam magam, szlovénul kérdeztem, ő meg angolul elmondta, hogy a járatom számára figyeljek egy futószalag feletti világító táblán. Ha az megjelenik, jönnek a csomagok is... Eközben már meg is pillantottam kirívóan lila, sportos, repüléshez szokott, madárlátta utazótáskámat, rajta az aranysárga lakattal. Az anyám is ezzel az utazótáskával jött haza néhány évvel ezelőtt Kanadából.

Mindezek után vártam, hogy még valami vámospult-féléhez kell érkeznem a pakkommal, ahol kinyittatják velem a lakatot, s mindent kiszedetnek. Efféle szörnyűségeket képzeltem el, amelyek egy határokat átlépő utast sorsszerű, csapásszerű bizonyossággal érhetnek, amit persze fapofával és keresztényi báránytürelemmel vagy épp ürias nyájassággal el kell viselnie. Míg emígy füstölögtem magamban, egy közeli korlát mellé odalép az öcsém, szeretettel kezet nyújt, megölel, csókot váltunk, készségesen kikapja a kezemből a pakkom, s viszi előresietve. Utána kiabálok: „Állj meg öcsi, még nem voltam a vámon!” Mire ő visszanéz, s flegmán megnyugtat afelől, hogy utam viszontagságai ezennel véget értek. Szó sincs most már ilyen szörnyűségekről s nézzek csak vígan és bátran látogatásom kellemesebb részének elébe. Hogy miért is képzeltem el a fent említett szörnyűségeket^ Nem egészen alaptalanul. Emlékezetemben még mindig ott kísértett a régi jugoszláv repülőtéri vám látványa, a hetvenes évek Brnik-jéé vagy tán a zágrábi repülőtér vámja, ahol a hűgom első férjének, Stefánnak a poggyászát turkálta át a jugoszláv vámos, marcangoló alapossággal.

Ahogy loholtam előresiető öcsém után, egyszer csak kibontakozott az alaktalan tömegből a hűgom, ő is hozzám lépett, összeölelkeztünk, csókot váltottunk, s máris érdeklődtem John, a sógorom felől. „O is itt van valahoH” - kérdeztem. Kiderült, hogy ő meg a kocsinál várakozik ránk.

9