Kovács Attila (szerk.): Hova megyünk, bajtársak? - Világnak! Szlovénia és az '56-os magyar menekültek (Ljubljana - Lendva, 2016)
Göncz László: Segítették a menekülteket
segítséget megadtak nekik. Pozderec arra is emlékezett, hogy egy alkalommal éppen lakodalom volt a faluban, amikor a lendvai taxisofőr, Csih János (a környéken Jancsinak becézték) rendőrök kíséretében 6-8 menekült személyt szállított Lendva felé, akiket a násznagy és a házigazda invitáltak az ünneplők közé, és étellel-itallal ellátták őket. Csih János, Pozderec szerint, akkoriban naponta több alkalommal szállította Pincéről a menekülteket, amit a taxisofőr leánya, Kotnjek Ilus (1942) is megerősített. Ilus asszony azt is elmondta, hogy a menekültek közül többen Lenti és Lovászi településekről származtak, akik közül néhányat az édesapja a második világháború alatt ismert meg, amikor a Lovásziban (pontosabban Kútfejen) működő kőolajvállalatnál dolgozott. A menekültek közül többet a radányi (Radenci) fürdő épületébe szállítottak, ahol ideiglenesen elszállásolták őket. Ilus elmondása szerint édesapja hetente meglátogatta őket, és vitt nekik élelmet, ruhát és más egyebet, amire szükségük volt. Olyan vélemény is elhangzott a csentei származású Žižek Ludvik (1941) részéről, hogy sokan azért nem mertek segíteni a menekülteknek, mert nagyon féltek a jugoszláv hatalomtól. Žižek egyéb, elgondolkodtató és tragikus eseményre, jelenségre is utalt. Az egyik tragikus eseményt a Felsőlakosban élő Dragosics Mária (1944), leánykori nevén Horváth, is felidézte, aki csentei lány volt. Ő részt vett annak a kislánynak a temetésén, aki a határátkelésnél szerencsétlenül életét veszítette. Tragikus módon hunyt el a kislány, egyébként csentei származású édesapjának a puskája sült el véletlenül, amikor szöktek át a határ mentén kifeszített drótkerítésen, és halálosan megsebesítette a kis Erzsikét. A fehér ruhát, amiben a csentei temetőben eltemették, Mária nénje varrta neki. Utána a szerencsétlen család még mintegy két esztendeig Csentében maradt, az apa szüleinél, majd később Ausztriába, onnan pedig Venezuelába költözött. Bagladi Ilona (1947) bár lendvai volt, a hosszúfalui iskola magyar tagozatát látogatta. Egy alkalommal, amikor jöttek haza iskolából, látták, hogy menekülteket szállítottak a rendőrség épületébe, amely akkoriban a Szent Katalin-templom melletti téren volt (ma parkoló). Délután odamerészkedett a közelükbe, és egy budapesti, vele hasonló korú kislánnyal és az édesanyjával beszédbe elegyedett, amiről később a szüleinek is beszámolt. Ilona édesanyja egy cipót, egy bögre zsírt és néhány almát küldött a menekülteknek. Egy rendőr kérdőre vonta, hogy ismeri-e a menekülteket, amire ő nemleges választ adott. Másnap már hiába kereste őket, időközben elszállították a menekülteket valahová. A hosszúfalui származású Kovács (szül.: Kovácsics) Anna (1943) arról számolt be, hogy 1956 novemberében, egy szombati napon, még mielőtt megérkezett a szovjet hadsereg, mintegy 15-20 gépkocsiból álló magyar katonai konvoj lépte át Rédicsnél az államhatárt. Hosszúfaluban a temetőnél megálltak, ahova ő is elvitte az édesanyja által 78
