Székely András Bertalan (szerk.): A muravidéki és rábavidéki kortárs szlovén irodalom antológiája (Budapest - Szentgotthárd, 2006)
Versek - Huzjan, Štefan
A tenger hullámaiba szántott bele. Vitorláit a szélnek eresztette. A hajó fehérsége a szürkeségben vész el a végtelen tenger horizontján. A világűr vakító fénye visszatükröződik a tenger felszínén. A fabárkáról hallatszó húrok pengése vezérel a romantikus éjszakába. Széles nedvesség. Sirályok. Éteri illatok. Az Éden sejtelme. Az érintetlen világ gazdag mocsara. Ifjúságom földi illatszerei. Ma zöld síkság az égő pokol forrongó katlanában. Szűkül a pupilla... A nap kiégeti a testet. A zöld magma okkerré változik át... Révületbe esve a békák kara énekel. Az ember a patakokból, a tavakból és a tengerekből az életet a halálba küldi. Hova vezet mindez?! Hova evezett az emberi nemzetség?! Uram, mentsd meg az embert! Mutasd meg neki az utat..., hogy tiszta maradjon a feje, hogy az Edenben, mint a kezdetekkor, újra élni tudjon. A falusi harangszó visszhangzik a fellegekben... A zöldbe öltözött harang elűzi az ördögi felhőket. A felhőkbe szívódnak fel a nedves mezők, mély barázdákat hagynak az emberekben. 42
