Marx Mária: Hetés. Egy nehézsorsú néprajzi tájegység népművészeti kincsei (Zalaegerszeg, 2019)
Pedig a helyi hagyományok felélesztése, tudatos visszatanítása, korunk divatjába történő beemelése a titka a kultúra megmaradásnak. Még a viselet rekonstrukciónak is van értelme, hiszen a hagyományőrző rendezvények, a feléledő falusi turizmus mind olyan lehetőség, ahol egy kistáj kultúráját egészen közelről lehet bemutatni, megismerni, megismertetni, olyan képet tud hazavinni magával a látogató, ami örökké megmarad. A mai divatba, környezetkultúrába való átörökítés pedig a valódi túlélés záloga, hiszen akkor tudjuk mindennapi hagyományainkban átörökíteni hagyományainkat, ha használni tudjuk mai, 21. századunkban is őket. Hetés ebben a folyamatban érdekes helyzetben volt. Elzártsága miatt egy nagyon archaikus kultúrát őrzött meg. A gazdálkodás, a len, kender termesztés magas foka a szövés, a viseletek különleges gazdagságával járt. Ez csak bővült a mezőgazdasági idénymunkán summásként somogybán dolgozók tapasztalatával, ahol a helyi hímzést megismerték, hímezték kiegészítve keresetüket. Egyes adatközlők szerint a bújtatás így került át a hetésiekhez. A kiegyezés után a Lendva környéki módosabb parasztok is munkát kerestek az ország más területén, de külföldön is. Hazatérve, mivel megnőtt a pénz értéke, a férfiak és a nők is igyekeztek mezőgazdasági munkán túl is pénzt keresni. A férfiak a famunkában, a nők varrásban, hímzésben jeleskedtek. Bár számos gyári termék elérhetővé vált, léteztek ruházati kereskedők, akik ügyeskezű asszonyokkal olcsóbban meg tudták csináltatni a kendők rojtozását, hímzését, mint a gyári termékek voltak. így a hímző asszonyok között valóságos verseny alakult ki a munkáért. A helyi ipar, a kőszegi posztógyár és más gyárak produktumai - klott, selyem kendők, pántlikák - is hatottak a helyi viseletre. Divattá vált a posztó mellény és egyre gazdagabb lett a hímzett vőlegény ing, a felszedett mellény mintakincse. A háziipari mozgalom Hetést is elérte. Különösen nagy szükség lett erre a jövedelem pótló tevékenységre, hiszen az első világháborús veszteségek sok család elszegényedésével járt. A helyi Védőegyesület egyik vezetője az alábbi felhívással fordult az Alsólendvai Híradó olvasóihoz: „Alsólendva vidékén ismeretlen a háziipar, de járásunk egyes községeiben a pórnép sorában találunk vadul növő művészlelkekre. Hogy mást se említsünk, ki ne látott volna azok közül a hímzések közül csak egyet is, amiket a hosszúfalusi, lakosi, meg a többi falvak asszonyai produkálnak. És kiben ne keltettek volna csodálkozást ezek a díszes kézimunkák, amelyeknek legfőbb értékét az eredetük, a készítőik adják meg. Hol tanulta mindezt népünk? Oh nem neves mesterektől, nem az iskolákban, hanem önmaguktól. Mint ahogyan a madár tanul énekelni. 7
