Gábor Zoltán: Ápisz nyomán (Lendva, 1990)

Varázslás

»Az írás a nyelvhez kötődik, de az írás nagyobb értékűnek tekinthető annál, mert amíg a beszéd a jelenhez van kötve és a beszélőtől függ, az írás nem pillanatnyi cselekvés, mert maradandó a formája. Amíg nincsen írás, általános nyelv sincs, csak az idiómák zöme. Az írástudatlan ember beszédéből hiányzik a nyelvhelyesség, az írástudó viszont súlyt fektet a nyelvi szabályszerűségekre, igyekszik olyan nyelvet használni írásában, amelyet nem pillanatnyi körülménynek szánt, hanem amely távoli személyekhez szól, sőt az utókorhoz. így jön létre az irodalmi nyelv, ez pedig az egyénekből, az elsokasodott törzsekből nemzetet alkot.«

Hasonló állítások mellett a szakértők vitájában sok az ellentétes állásfoglalás. Faulmann sarktétele a legnaivabb. Ő azt állítja, hogy az írásban kell keresnünk a beszéd eredetét. »Az ember — mondja Faulmann — kezdetben nem tudott beszélni. Érzelmeit — fölingerültségét, félelmét — ugyan közölte valamilyen állati rikácsoláshoz hasonló hangokkal, de bonyolultabb élményeit, »gondolatait« élénk taglejtésekkel és fintorgással jelezte. Ezeket a taglejtéseket és grimaszokat rajzban megismételte a beszéd keletkezésénél jóval előbb.«

Képtelenség, nemde, az írás kezdetét taglejtések és arcíintorgatás utánzásának tekinteni, merthogy ez, állítólag, helyettesíti a beszéddel való érintkezést.

Az írás kezdetének más okai voltak. A föld őstörténetében, a negyedkor kezdő szakaszában élő, az emberhez hasonló lények esetében nagyon primitív »gondolkodási« módot föltételezhetünk. Az ősember nem értette meg a természeti tünemények előidézőjét, ezért természetfölötti sajátsággal ruházta föl azokat; a »gonosz szellemek« és a »jó szellemek« hatáskörébe iktatta e jelenségeket. Hogy elnyerje a jó szellemek rokonszenvét, és így a gonosz szellemekkel vívott harca sikeresebbé váljék: táncolt, ráolvasott, festett, rajzolt, faragott; a félelemszülte hiedelem pedig megteremtett egy szemmel látható formavilágot. Az ilyen »scriptori« gyakorlat kezdetleges jelei nem mások tehát, mint a jégkorszakbeli »öntudat« rituális szükségletének az eszközei. Annak az értelemnek a foka, amelyen az őskőkorszakbeli öneszmélés viszonyt teremtett a természetfölötti lényekkel, és amikor már egyáltalán képes volt képzelőerejével megalkotni őket, kétségkívül magasabb az előbbinél, ahol még artikulátlan beszédről sem szólhatunk, fgy az írás kezdete nem jelentkezhetett nyelvi hiányosság miatt, hanem az ősember aktív varázslási hajlama folytán. Ez a hajlam egész történelnünk

9