Szomi Pál: Így kezdődött (Lendva, 2000)

Május

után elindultunk az utcánkban visszafelé. Mindig keveseb­ben lettünk. Reggel arra ébredtem, hogy anyám újságolta az apám­nak, aki éppen az istállóból lépett be:- Már hajnalban megjött a Parék Pista. Eltűnt az álom a szememről. Ismertem, magam előtt láttam Pistát, akiről mindenki úgy mondta, hogy leglegé­­nyebb nemcsak az utcánkban, hanem az egész faluban is. Bevonulásakor a lányok egytől-egyig zokogtak. Ki eszik ilyenkor reggelit!? Tőlünk a negyedik házban lakott. Lóhalálában rohan­tam. Az udvarukon már sokan tolongtak. Pistát akartam elsőnek látni, aki a verandára helyezett asztalnál ült kato­naruhában. Evett és közben mesélt. Elelyette a szőröskezű Jancsi bácsiba botlottam, aki akkor is itt állott, amikor két évvel ezelőtt utolsó látogatásán volt Pista apjánál az orvos, és azt mondta: „Nincs segítség rajta. Már elemésztette a tüdőbaj.” Most csak az anyja sír örömében a konyhában.- A harcmezőn volt a legkutyább - állt meg az evéssel Pista. - Ott mindig úgy van: előre-hátra, roham-visszavo­nulás. Ha meg a második vonalba dobtak, ott meg az altisz­tek voltak a legádázabbak. Minden nap gyakorlatoztattak, tornáztattak... Ezek a mondatok eszembe juttatták a tavaly látottakat, hallottakat. Udvarunkon akkor egy fiatal szakaszvezető egrecíroztatta a bajuszos, nehezen mozgó öreg katonákat. Nem úgy ment minden, ahogy az altiszt akarta. Ezért ordí­tott: „Csináld azt a bukfencet, te vén paraszt, mert külön­11

Next

/
Thumbnails
Contents