Szabó Mária: Magyar nyelvi régiségek Lendvavidékről (Lendva, 2002)

Igaz történetek

A pálinkafőzés

Valamikor nagy mennyiségben termete gyümölcs a vidéken, amiből bőven jutott pálinkának is. A szilvapálinkáé volt a vezető szerep, de a többi között nem szabad megfeledkeznünk asöprüpálinkáru sem, amelyet, akár itták, akár dörzsölésre használták, egyaránt és biztosan használt a fájós lábnak.

Aki kedvelője volt a pálinkának, az minden a parcelláján sarjadt, augusztusban érő hossziszivafácskát (a szilva egyik vadon növő fajtája) meghagyott, ami hamar termőre fordult, bő és jó termést adott. Kitűnő alapanyaga a pálinkának.

Régen a hegyekben, de a síkságon is sok pálinkafőzü üst üzemelt. Voltak nagyobb méretűek is, de a kisebb gazdák összeszövetkeztek és közösen építettek házikót, amelyet pálinkafőzükunybunak neveztek. Ebben készítették a kisüsti pálinkát. Éjjelnappal főzték, napokig, néha hetekig is. A kunyhóban volt elhelyezve az üst és a többi kellék, főként a hűtésre szolgáló csövezet a hideg vízzel töltött kádon átvezetve, poharak, kupák, kupicák stb.

Említést érdemel még a tűzhely, ahol fával tüzeltek, ott krumplit sütöttek és vágott zsirre (abált, ledarált szalonna) ették. Ezután jól lehetett kóstolgatni vagy inni a pálinkát. Aki szerette, az alaposan beszédhetött belülié, hisz ilyenkor nem hiányzott az, ami elfogyott. Esténként összejöttek a (férfi) ismerősök is. Nem kellett kidobolni, mégis megtudtak minden fontos esetet, aztán elbeszélgettek, segítették a kifőtt cefrés kazánt leemelni, máskor dalolgattak, néha reggelig is.

Történt aztán, hogy az egyik atyafi nagyon berúgott. Reggel toronyiránt vette az útját hazafelé. Egy vízzel és sárral teli árkon

81