Szabó Mária: Magyar nyelvi régiségek Lendvavidékről (Lendva, 2002)

Ajánlás

esemény fiinagyításával, vagy kitalált történetekkel, amelyeket kárörömmel dörgöltek a másik orra alá olyannyira, hogy sokszor ölre mentek miatta.

A nyelvtörők, megtévesztő mondókák mellett beugrató kérdések, tréfás sírfeliratok, pohárköszöntők, vásári kikiáltások is szerepelnek. Ezekkel a „kis műfajokkal“ a folklórkutatás nem sokat törődött, az első feljegyzések a 19. század végéről valók. Pedig ezek a nyelvi játékok valószínűleg mindig is éltek a falvakban és a városokban egyaránt. Előadásukhoz nem kellett olyan adottság mint a mesemondáshoz vagy a balladaénekléshez, elég volt a jókedv, a humor. Elsősorban a kalákában végzett munkák - tollfosztás, kukoricafosztás, fonóház vagy a lakodalom - kedvtelései közé tartoztak, ahol szórakoztatva tanították a gyermeket és felnőttet egyaránt, vizsgáztatva a találékonyságukat, gondolkodásuk gyorsaságát, frissességét.

Külön szólunk az igaz történetekről, mert belőlük is számos példát lejegyzett a szerző. Az irántuk való érdeklődés sem régibb 50-60 évnél, noha néhány lejegyzés korábbról is maradt. Az igaz történetek tulajdonképpen sa ját történeteket vagy mások élményeit mondják el, s adják tovább. Ezek lehetnek gyermekkori csínyek, érzelmes emlékek, háborús események, mulatságos kalandok, családi furcsaságok, moralizáló-oktató célzatúak, hazugságtörténetek és még sok minden. Ha a cselekmény megnyeri a hallgatóság tetszését, továbbadják, közben variálódik, csiszolódik. Némelyik megmarad egy-egy családon vagy falun belül, mások vándormondaként bejárják az országot. Mivel vidámak, rövidek, csattanósak, mindenki szívesen hallgatja, és mindenki tud hasonlót mondani. Ezért alkalmi közösségekben - kórtermekben, laktanyákban, idősek otthonában stb. - van a legnagyobb sikerük.

Az adatokat a szerző részben saját emlékeiből, részben mások se4