Szabó Mária: Magyar nyelvi régiségek Lendvavidékről (Lendva, 2002)

Pályamunka

lük. Ez leggyakrabban húsvétkor történt, amikor az itteni szokás szerint hozták a keresztgyereknek kijáró ajándékot.

A köszönésünk a Dicsértessik a Jézus Krisztus volt (a továbbiakban DJK). Ha elfeledtünk nekik köszönni vagy kezet csókolni, a szülők figyelmeztettek bennünket.

Falun a gyerekek az iskolából hazajövet Dicsértessik a Jézus Krisztus-sal köszöntek. Többnyire azonban a köszönésnek ilyen formája otthon elmaradt és csak jelentkeztünk, hogy „meggy öttünk”. Hazulról az elköszönés mindig az „Isten velik” volt.

Úgyszintén Dicsértessik a Jézus Krisztus-t köszöntünk, ha rokonokhoz, a szomszédba, az utcán mentünk, a papnak, eleinte vagy néhol a tanítónak is. (Az első világháború utáni időkben az iskolákban nem mindig volt szokásban az ilyen köszönési forma, ami az új államban később teljesen ki is szorult.) A „magyarok alatt” újra éledni kezdett az ilyen köszönés, és az elköszönés is az iskolából Dicsértessik a Jézus Krisztus volt. Ha nem köszöntünk, a szülők figyelmeztettek, az iskolában pedig az úgynevezett hetes felügyelt, hogy a gyerekek kivonuláskor, illetve hazainduláskor köszönjenek és az úton rendben menjenek. A hetes másnap beszámolt a tanítónak.

Amikor valamit kaptunk, megköszöntük, főleg, ha házon kívül történt. Ha elmaradt, előfordult, hogy a szülők visszaküldték a gyereket, hogy köszönje meg, amit kapott. Az elköszönés valakitől jövet itt is az „Isten velik” volt. Volt eset, hogy gyerektársai kinevették vagy kicsúfolták azt a gyereket, aki nem köszönt a felnőtteknek, vagy nem köszönte meg, amit kapott.

A gyerekek a nagybácsit, nagynénit, a szomszédokat vagy más felnőtt ismerőst a neve mondása után bátyámnak vagy báttyánok,