Kepéné Bihar Mária - Lendvai Kepe Zoltán: Domonkosfai értékőrzők (Lendva, 2012)

Az Őrség

szerepe a középkor végével megszűnt, de a vidék földesurai csak egy részüket tudták jobbágysorba kényszeríteni.

Az Őrségre az úgynevezett szeres szórványtelepülés jellemzó', amely a Vendvidék sajátossága is. A falvak lakossága irtásföldeken, dombtetőkre égített házcsoportokban, úgynevezett szereken él. Az Őrség mezőgazdasági szempontból kedvezőtlen adottságú vidék. Az agyagos és silány föld korlátozta az őrségi gazdák lehetőségeit, a földművelésben és ösztönözte őket a talajjavításra, valamint az állattartásra és a hatékony erdőgazdálkodásra. Az agyagos talajnak köszönhetően a belső és a külső piacot egyaránt ellátó fazekasság is kialakult itt. Emellett a faművesség, a vessző- és szalmafonás, valamint a szövés-fonás is elterjedt kézműves tevékenység volt. Az őrségi emberek csodálatra méltó természetismerettel rendelkeztek. Napjainkig megmaradt a jelentősége a gombászásnak és a népi gyógynövényismeretnek.

Az Őrség népe már az Árpád-kor óta gyakorolja a katolikus hitet, amelyre bizonyítékul szolgálnak Őriszentpéter és Domonkosfa középkori templomai. Az 1550-es években a reformáció tanai is követőkre találtak az Őrség kisnemesi lakosságánál. Hitüket az ellenreformáció idején is megtartották, amikor erőszakos úton akarták őket visszatéríteni a katolikus hitre. A protestánsok szabad vallásgyakorlata majd csak a II. József által, 1781-ben kiadott Türelmi rendelettel vált lehetővé. Az Őrség lakossága napjainkban is túlnyomó részben a református és az evangélikus vallást követi.

A 20. század történelmi viharai megtépázták az Őrséget is. 1920‘ban a trianoni döntések következtében államhatár szelte ketté, így települései közül Hodos, Kapornak, Domonkosfa és Bükalja a Szerb- Horvát-Szlovén Királysághoz, majd Jugoszláviához került. Az Őrség magyarországi részén élőkre kitelepítés és mellőzöttség várt, a jugoszláv oldalra szakadt

6