Hagymás István: A mitikus József Attila. Szinkronicitások József Attila életében és életművében (Pilisvörösvár, 2015)
„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…”
A vacsora motívuma, majd a mellékdalban tér vissza újra, sülő hús formájában, ott fogunk rá bővebben kitérni. A következő szakasz értelmezésénél viszonylag egyszerű a dolgunk, József Attila ugyanis antropomorfízálja a természetet, és a látvány (ne feledjük, hogy most nemcsak kívülről, de fentről is látja a világot) nőóriássá áll össze: a hegyek sörénye a homloknak felel meg, a felvillanó levelek ugyanennek a homloknak a fényét tükrözik. A költő-látnok fontosnak tartja megjegyezni, hogy a valóságban senki sincs az úton, amit lát, az valami egészen más: a táj(kép) egyszerre egy nő portréja is. A Szinvapatak nem olyan, mint a száj, hanem maga a száj, s a vízpart kerek fehér kövei sem olyanok, mint a fogak, hanem maguk a fogak, amelyek a szájból tűnnek elő a tündémevetésben. József Attila ebben a versrészben körüljárja Gaiát, a föld istennőjét. Annak külső valóját látja, láttatja, dicséri. Gyönyörködik és gyönyörködtet, élvezi a szép látványt, és lassan megérkezik... A második versszak végére aztán konkrét személyében is felismeri a másikat: a szeretett édes mostohát. Tény, hogy József Attila édesanyja igen mostohán bánt a fiúval, mint ahogy az is igaz, hogy az édes testvére, József Jolán a mostohaanyja volt. A két alak az „édes mostoha” szóösszetételben eggyé válik. A mesehős Attila tehát megtalálta, akit keresett: azt, aki (szép) szóra bírta, vagyis annak szülte, ami: költőnek. Ebben a részében a versnek, szemben az előbbivel, nem a „látványelemek” dominálnak, hanem a hanghatások „viszik a szót” (szóra bírtad, robaj, halkan, zengem, sikoltom, verődve). Elgondolkodtató, talányos, hogy ki a vízesés, és ki a robaj a hasonlatban. Attila vizes karakteréből kiindulván a vízesés látszik olyannak, mint amelyhez a költő hasonul. De mivel ez a versszak a szavak szakasza (a legszebb szó a „szeretlek”), gyanítható, hogy inkább a robajból zengéssé, sikollyá alakuló és a „szeretlek” szóba torkolló szavak folyama a mi Attilánk. A szeretet szavunkban ott lappang a szer, a szerv, a szervülés, ez utóbbi pedig beépülést, beágyazódást, eggyé válást, kiegészítést stb. jelent... Visszatérve a vízeséshez: annak (kivételesen) női karaktere eszünkbe juttathatja Emese (ős)anyánkat, akinek öléből „víz esett”, méhéből forrás fakadt álmában... Lehet, hogy az Oda egy álomlátás? Az (ős)szülők ölelik egymást? Igen, mitikusan életszerű ez a „százezer éve nézett” „hirtelen meglátás”... A Szinva vízesésben Lillafüreden és az Emeséből eredő folyamban robajlik az élet vize, az élet megtartója a teremtő atya is: Attila... 28
