Hagymás István: A mitikus József Attila. Szinkronicitások József Attila életében és életművében (Pilisvörösvár, 2015)
„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…”
valóra váltás stb.) és „benn maradjon a macska” (ez pedig az új keretbe, új - pl. macska - létformába kerülésnek felelne meg). Kezdő- és zárókép gyanánt talán érdemes újra „elővenni” az égberagadási jelenetet, amelyről eddig ugyan sok mindent elmondtunk már, mégsem mindent (természetesen „jut még másnak is”...). Valójában teljesen mindegy, hogy honnan indulunk, így is, úgy is vissza kell jussunk oda, ahonnan elindultunk, feltéve persze, ha van bennünk elég erő és kitartás a „keringőzéshez” és a „bújj-bújj zöld ághoz”. Ha nem rendelkezünk ezzel, vagy valakitől, valamitől nem kapunk elég energiát ahhoz, hogy egymást valóra váltsuk, akkor az a sorsunk, hogy megrekedünk a saját keretünkben, az utat nem tudjuk végigjárni és félúton kénytelenek leszünk megállni... Az „égberagadás” több tekintetben is rendhagyó: amíg ugyanis a többi három jelenetben egy jobbról balra való haladás a jellegadó, a korábban említett csomók (kapuk) irányába, addig ezen a képen egy függőleges (föl-leszálló) mozgás képlete látszik megvalósulni. Még valószínűbbnek tűnik azonban (és ez is csak erre a képre jellemző), hogy a jelenet szereplői képesek elhagyni a kép síkját, megadatik nekik az a lehetőség, hogy kilépjenek a térbe, sőt „lelépjenek a korsóról, egymásról”. Ez a feltételezés annál is inkább igaznak tűnik, mert az elragadott alak kezeiben levő növény, amellyel a madarat táplálja, „kintről ered”, a körkeretek közeiből nő ki. Ebből viszont levonhatjuk azt a következtetést is, hogy lényünk (aki minden szereplő közül a legjobban kiemelkedik a kép síkjából, tekintve, hogy szinte egész testével a madáron „fekszik”, vagyis legközelebb van hozzánk) jóvoltából tesz szert a madár arra a külső energiaforrásra, amely élteti, „működteti”. Már csak az a kérdés, hogy miként zajlik ez az „üzemanyagutánpótlás”, „beetetés”. Vagy a madár forgatja a fejét jobbra balra, vagy az alak forog (forgatja a sas) a karmok gyűrűjében, és kerül hol egyik, hol másik karja a madár csőréhez. Ez utóbbi azért valószínű, mert lényünk a madár karmaiban (karjaiban) szinte teljesen ki van „csavarodva”: köldök alatt profdból láthatjuk, a törzset (a köldök és a nyak közé eső részt) elölnézetben ábrázolta a korsó készítője, a fej pedig részint (velünk) szembe, részint jobbra (a madár tekintetét követve), részint pedig felfelé néz. Lényünknek van ezek szerint a legszélesebb látótere a többi szereplőhöz képest, hiszen azok következetesen csak egy irányba fordítják a tekintetüket: vagy csak a menet irányába, vagy ezzel ellentétes irányba (hátrafelé), vagy pedig velünk szembe néznek ki a képből. Az égberagadási jelenetet az is megkülönbözteti a másik három 225
