Hagymás István: A mitikus József Attila. Szinkronicitások József Attila életében és életművében (Pilisvörösvár, 2015)

„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…”

„lábraálláshoz”, a felálláshoz, a feláldozáshoz. (A Nem emel föl című versben szintén egyfajta energiakoncentrálás, erőgyűjtés figyelhető meg, a nehézségi erőt legyőző kozmikus sebesség eléréséhez...) A következő versben viszont a fény sebességével emelkedik a magasba Attila lelke:

Sas

Micsoda óriás sas szállt le a zengő mennybolt szikláira! E szárnyas a semmiből jött, nem volt.

A mindenséget falja csilló azúr! csőre.

Vaskarma tépi, marja a meleg húst belőle.

S a fogoly világ hullat könnyes üvegszemekkel vércseppes pihetollat.

Ez a pirosló reggel.

József Attila ezen versével elérkeztünk írásunk „aranymetszetéhez”, mindazonáltal József Attila Sasa úgy tetszik, költőnk életművének „aranyfedezete” is egyben...

Nem tudunk egyetérteni Szabolcsi Miklóssal, aki szerint:

„A félelmetes-apokaliptikus látomással nehezen fér össze a szerelem kívánása. A vers vázlataiból látszik, hogyan próbálta a sas-látomást szerelmi vallomásként is látni... (...) Ő is láthatta, hogy a megoldás erőltetett és közhelyekbe fut - ki is hagyta utóbb, és az utolsó szakasszal próbálta megoldani... (...) De ez a vég sem tudja elfelejtetni, hogy Flóra emlegetése itt nagyon is külsőleges, szinte csak ürügy már.”151

A magunk részéről azt tartjuk félelmetesnek, ahogy Szabolcsi deidealizálja és ezzel demisztifikálja, szekularizálja az általunk idealizált, mitikus József Attilát, tekintve, hogy a mítoszi alakok (archetípusok) per defmitionem eszményiek. Véleményünk szerint költőnk egész életében,

E madár könnyű röpte a létet elragadta.

Nincs magasság fölötte és nincs mélység alatta.

Az egyik szárnya lelkem, a másik szárnya Flóra.

Én őt váltom és engem ő vált így új valóra.

151 Szabolcsi Miklós i. m. II. 859.

211