Hagymás István: A mitikus József Attila. Szinkronicitások József Attila életében és életművében (Pilisvörösvár, 2015)
„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…”
de mint majd látni fogjuk az utolsó strófában, mintha megvalósulni látszana. A hős és a keresett személy ebben a fejezetben (versben) ugyan (egy) jegyben (a Szűz jegyében) járnak, mátkái egymásnak, de minden próbálkozás ellenére csak részleteket látnak egymásból, a lényeget nem. Közel vannak egymáshoz, egymáséi mégsem lehetnek. Attila a Szűzben levő Nap, vagy Jézus, látja Editben a Kisasszonyt, talán emlékszik annak Nagyboldogasszony voltára is, érzékeli benne a hűtlen szeretőt, a szépasszonyt, a feketét, látja Máriát, a gabonaistennőt, tudja, hogy most vetni kéne, mégsem vethet. Gaia a Föld istennője is felsejlik, de fogát, nyelvét, arcát szétmorzsolta, elnyelte, homokként szétpergette a szűzi Nap kegyetlen, szikkasztó szárazsága, halálos tüze. A Szűz (szűz) - Virgo - ölet tartó kéz, virág helyett gyom (Gyömrői?). Ez a mindent, csak magát nem látó „farkasvakság” teszi azt, hogy ,jobb híján” csak a „szemezgetésig” jutnak el a vers utolsó szakában, másról, „arról”, szexualitásról (hiszen túl vagyunk a gyümölcsoltáson) már szó sem lehet, bármily közel (egy házban) vannak is... Ez a nagy ellentmondás az, ami tulajdonképpen végigkíséri József Attila minden szerelmi történetét (lévén minden szerelme - mátkája, jegyese - potenciálisan Szűz Mária). Mégsem véletlen (vagy éppen törvényes véletlen), hogy Edit jegyében, a Szűzben válik a leggyilkosabbá a viszony. Edit Attilát analizálja, szedi szét, darabolja, aprózza, Attila meg Editet szeretné legszívesebben széttrancsírozni azzal a bizonyos kis késsel, jó késsel... József Attila még odáig is elmegy, hogy azt, ami neki a legszentebb, vagyis magát a verset is szétszedi, lealacsonyítja, megalázza, fittyet hányva a szép szavakra hazudtolja meg önmagát zseniálisan, amikor jegyzéket készít szabadon támadt ötleteiről... József Attila nemcsak ebben a versben, de minden Edit-versben (vagy „Edit-közeli” versben) egyidejűleg árt, átkoz, ront és óv, véd, hárít a mágikus szavakkal. Ha a másikról mond valamit, egyben magáról beszél, ha a másikat bántja, magának fáj, s ha neki tesznek rosszat, a másik is szenvedi. Ez a tendencia valósul meg az egész harmadik versszakban, ahol nem lehet pontosan tudni, hogy a gonoszság arra vonatkozik-e, aki a verset írja, és éppen förtelmes kívánságai vannak, vagy akihez a vers íródik... Ugyanennek a versszaknak van egy szava: a körülkerülnének, ami jól rímel a negyedik versszak második sorának körbeforgására. Mindkét utalást felfoghatjuk úgy is, hogy József Attila ezzel is kihangsúlyozza az 122
