Hagymás István: A mitikus József Attila. Szinkronicitások József Attila életében és életművében (Pilisvörösvár, 2015)
„Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret…”
József Attila csupa feltételes módban kéri számon a feltámadást („kezem volna”) és az életet („élted volna”), hiszen érzi, tudja, hogy kérése a ,játék szabályai szerint” nem teljesíthető... Vágó Márta a következő megjegyzést fűzi a neki (vagy inkább nevének) írt vershez, a Tedd a kezedhez: „Szerette háromszakaszos verseiben a középsőben elhelyezni a »rohamkést«, a Tedd a kezedben is a középső szakaszban fenyeget, sikolt fel az úgy őrizz, mint ki gyilkolna. így körülvette, befoglalta, szinte ruganyos, párnázott falak közé zárta a gyilkos ösztön-szándékot, aminek lüktető szorítását éppolyan érzékenyen érezte, mint a libidóét.”74 Felmerülhet a kérdés, hogy vajon József Attiláról, vagy inkább saját magáról mondja ki az igazat Vágó Márta, s vajon véletlen-e, hogy éppen a „gyilkos strófát” kommentálja? „Második Márta” törvényszerűen hallja ki a vers ezen szakából, hogy József Attila benne (ti. Vágóban) saját gyilkolóját-gyilkosát látja-érzi. Az „úgy őrizz, mint ki gyilkolna” ebben az olvasatban azt sejteti, hogy a költő arra kéri Vágót (vagy inkább hívja fel a figyelmét Vágónak), hogy úgy őrizze meg „most és mindörökké” emlékezetében, mint gyilkos az áldozatát. Láttuk, hogy Vágó, öt évvel József Attila halála után, amikor visszaemlékezéseit írja és „szembekerül” József Attila arcképével, amelyet féltve őrzött, szinte akaratlanul írja ki magából, hogy a „gyilkos vágás” a költő homlokán tőle ered. Vágó maga az a bizonyos „rohamkés”, vagyis az agresszió (a „második agresszor”) két libidó között, amelyet az első versszak keze és a harmadik versszak szíve fog keretbe. Ezen a ponton érdemes elgondolkodni azon, hogy a magyar nyelvben az él ige és az él főnév (ez ti. a vers magja) miért azonos... A fentiek ismeretében azon sem kell különösebben csodálkoznunk, hogy éppen Vágó Márta névre hallgat a József Attila-mítosz azon szereplője, aki külön figyelmet szentel a költő vonatainak (költői vonatoknak), vagonoknak, vágányoknak, méghozzá éppen akkor, amikor maga „sínen van”: elvágja kettejük kapcsolatát: „Utolsó percben ért ki a peronra. Már csak a vonatablakon át tudtunk kezet fogni. Nem akarta elereszteni a kezemet, futott a vonat mellett, amíg lehetett. Irtózatosan féltettem, hogy a kerekek alá kerül. Könyörögtem, hogy eressze el a kezemet, álljon félre. Végre félreállt, és sápadtan integetett... Eltávolodtunk... 74 Vágó Márta i. m. 308. 99
