Göntér János: Dobronak. Múlt és jelen a határ mentén (Lendva, 1998)
Gazdaság és mezőgazdaság
Az előbb említett életmódot ha a mai szemmel nézzük, akkor nagy szegénységnek, nyomorúságnak tűnik. Pedig mi akkor nagyon is meg voltunk elégedve mindennel. Ami nem volt, az „nem is kellett”. A legfontosabb az belőle, hogy nem éheztünk, nem fáztunk, mert hát tüzelőnk is volt mindig elegendő, meg aztán fiatalok voltunk és egészségesek. A többi nem volt fontos. Kora gyermekkoromban volt a falunknak egy nagy közlegelője. Úgy mondogatták, hogy 860 katasztrális hold. Legalább két-három km hosszúságban terült el a falu déli részén. Akkor még közösen használták, az egész falu. Volt három csordás: egy a tüskeszeri, egy a patakszeri, egy pedig a fővégi. Minden csordában volt 150-160 szarvasmarha. A csordás rendszeresen Szent György naptól kezdett legeltetni és szerződése szerint „amig a hó le nem esik”. De azért késő ősszel már korábban abbahagyta. Reggel kihajtottak, délben haza és dél után két óra után megint ki és alkonyaiig voltak kinn a legelőn a marhákkal. Nagy ostorpattogtatás jelezte, amikor kihajtottak. Abban az időben a legtöbb gazda szarvasmarhákkal dolgozott. Talán 50-60 gazda azonban lovakkal, akik csikós hiányában mindig maguk legeltettek. Ezek a lovas gazdák is tartottak egy-két szarvasmarhát, nem igavonónak, hanem a tej és a szaporítás kedvéért. Akkoriban tartottak a faluban egy mént, meg volt még két-három bika, ahol természetes módon fedeztettek (magoztattak). A lovas gazdák száma fokozatosan csökkent, akkor 100-150 ló volt a faluban a csikókkal együtt. Ma úgy tudom mindössze két ló van Dobronakon, a szarvasmarhák száma talán 40-50 darab. Még egy gondolat a csordásokról. A három szer csordása leginkább hazai származású volt, nagycsaládosok, akik ráértek. De rajtuk kívül volt még két kanász (kondás), főleg korábban. Ezek hivatásos disznópásztorok voltak, valahonnan úgy szerződtették ide a faluba őket. Hogy lakásuk legyen, erre a célra volt a falunak két pásztorháza is. Tehát ők voltak azok akik a disznókat legeltették. Még egy kicsit emlékszem is rájuk. Nagy tehénszarvból készült kürttel „tüllegettek”, amikor kihajtottak. Egy kicsi kisfiú (két-három éves) nagyon meg is nevette őket és azt mondta az édesanyjának: „látod mama, a kandász bácsi türke, az a tehénnek a bökje”. Ezt még soká emlegettük. 1926-ban, amikor először fölmérték a legelőt, akkor a kanászság meg is szűnt. Az egyik elment a másik utcába csordásnak, a másik meg „munka nélkül” maradt a feleségével. Ők már öregek voltak, valami kis napszámból 68
