Zágorec-Csuka Judit: A muravidéki magyar könyvek világa. Tanulmányok és publicisztikai írások (Pilisvörösvár - Lendva, 2010) (Pilisvörösvár - Lendva, 2010)
4. Irodalomtörténeti írások
174 A MURAVIDÉKI MAGYAR KÖNYVEK VILÁGA rátságos, de látszott rajta a kegyetlen betegsége okozta levertsége is. 2002-ben írtam róla egy monográfiát Gábor Zoltán festőművész portréja címmel, amelyben Gábor Zoltánt mint embert és mint művészt mutattam be. 1922-ben született Lendván a Kanizsa utcában és élete 88. évében ért véget Zágrábban. Gábor Zoltán festőművész valószínű utolsó pillanataiban vissza tudott nézni még egész életére, s látta, hogy: „Mi lett az életéből, a hitéből, látta, hogy mi lett azokból a lelki csírákból, amelyeket valaha ábrándként élt meg, de mégis valóra váltak. Életműve beteljesült a festészetében és a szépirodalomban is.” Az élete végén derült ki, hogy miről szólt az egész. Azt vallotta, hogy: „A festészet egy mágikus cselekedet, amelynek segítségével enyhíthetjük félelmeinket.” A halála elragadta a félelmeit, de megmaradtak a festményei, amelyek főleg Lendván, Muraszombatban, a Muravidéken, Szlovéniában, Magyarországon, Zágrábban és Horvátország-szerte, de Londonban, vagy más kontinenseken is díszítik a galériák és magángyűjtemények falait. Gábor Zoltán freskói és festményei Lendva jelentős intézményeit díszítik több évtizede, főleg a Négy évszak történeti freskó-ciklus a volt községháza üléstermét és a freskók megfestett mása a Múzeum és Vár galériában, valamint a Harc 1603 című freskója Lipa a szállodában látható. Gábor Zoltán a lendvai Polgári iskolában kezdte tanulmányait, majd 1941-ben Budapesten tanult az Ipaművészeti Középiskolában. 1945-ben folytatta a tanulmányait a zágrábi Képzőművészeti Akadémián. Tanulmányait befejezve körutat tett a fények városába Párizsban és környékére, s nagy hatással voltak rá a franciaországi pre-historikus barlangfestmények. Élete egyik legszebb korszaka volt ez. 1956-ban visszatérve bécsi emigrációjából Zágrábban telepedett le, ahol tanárként majd képzőművészeti terapeutaként dolgozott a vrabéei pszichiátrián egészen nyugdíjazásáig. A képzőművészet területén magiszteri fokozatot is szerzett. 1962-ben a Horvát Képzőművészek Társaságának Főtitkára lett, majd alapító tagja a Horvátországi Magyar Művészeti és Tudományos Társaságnak és az Ady Endre Magyar Kultúrkörnek. Mindkét magyar szervezetben nagy tiszteletre tett szert. 1973-tól rendszeresen járt a Lendvai Nemzetközi Művésztelepre. Barátait is többnyire a művészszférából választotta és erősen kötődött a muravidéki magyar művészekhez is. Gábor Zoltánt mint művészt mindig vonzotta az új utak keresése. Festményein mindig összefogta és nem bontotta szét a formát. Sötét tónusai mellől mégis igazi fény ömlik. Tüzes, gazdag, magyar leikével egyre csak álmodott. Ars poeticája Adyéval volt rokon: „Hogy látva lássanak, hogy látva lássanak, s legyek valakié.” Festészetében az újítások a szimbolikától a tárgyilagos tények egyszerű realisztikumáig terjednek. Életműve megáll az időben. Magányos művész, érzékeny, kivételes lélek és egyén volt. Ő az volt, akinek vélte magát. Festményei tükörképei annak a kornak, amelyben élethelyzeteknek, eseményeknek, kultúrának, amelyek 80 év távlatából soknak tűnnek. Ezt igazolják festészete és szépirodalmi alkotásai. Legutolsó műve kiadását Keserédes emlékek címmel már nem érhette meg. Élete is „keserédes” volt, de beteljesült a küldetése. Kedves Zoli barátom, én is köszönetét mondok Neked, mert utolsó műved záró szavaival azt üzented nekem, nekünk, hogy: „...nem lettél volna az, ami vagy.” - nélkülünk. Most, nagyon sajnálom, hogy csak ennyit tehettem érted, de amit tettem az őszinte volt, s azt is tudjad odaátról, hogy nélküled én sem lennék az, ami vagyok. Köszönöm a Viharverten című első verseskötetemhez írt recenziódat és azokat a bíztató szavakat, amelyek mindig építettek és sosem nem romboltak. Halálod
