Zágorec-Csuka Judit: A muravidéki magyar könyvek világa. Tanulmányok és publicisztikai írások (Pilisvörösvár - Lendva, 2010) (Pilisvörösvár - Lendva, 2010)
4. Irodalomtörténeti írások
Kitaszítottság Európában 153 tudja magát elhelyezni az idegenben (Európában idegennek), és ezen az idegenségen belül, hogyan tudja a polgári értékvilág gyakorlati folytathatóságát megélni, habár ez mégiscsak folytathatatlannak minősül - már nem jelenthet szinte semmit a főhős filozófiai doktorátusa (elkerülhetetlen abszurd elem), amelyet egy más kultúrában szerzett. Hogyan tud itt vele boldogulni? „A valóság nem ígért sokat. Tudott franciául és németül. Filozófiai doktorátusa volt, de ezt »odalenn« szerezte, s bizonyos tapasztalatok után azt kellett hinnie, hogy itt nem jut sokra vele." Kénytelen rádöbbenni Párizsban, hogy az emberek be vannak zárva az életükbe, a maguk és a fajtájuk életébe, s félnek a haláltól. És mi vonzza mégiscsak vissza Gyarmatra, ahova szülei tanárkodni várták? Márai 1928-ban költözött haza feleségével Párizsból. Később írásaiban sokféle színben tüntette fel a „művészet fővárosában” eltöltött éveket, de többször úgy emlékezik vissza rájuk, mint olyan emberekkel való találkozásra, akik sokan és hasonló sorssal élnek egymás mellett, de igaz közük mégsem volt, nem is lehetett egymáshoz. „Bele kellett nyugodnia, hogy magyar vagy lengyel, vagy japán az ember, nem lehet kivándorolni az emlékek, a beidegzett szokások, ízlések és ízléstelenségek kényszeréből, annak se, aki akarta.” Önmagának a lényegére a főhős mégiscsak Párizsban döbbent rá, mert: „Hamar észre kellett vennie, hogy nem tudja elkülöníteni magát, s az a fogalom, hogy »magyar vagyok«, egészen mást jelentett odakünn, mint otthon, s minden náció rabja volt a maga fajtája intim előítéletének. Kerültük egymást, gyanakvással és bizalmatlanul.” Valójában Európa megengedi-e, hogy olyanok legyenek az úgymond „ idegenek”, bevándorlók, akik más nyelven és kultúrában nőttek fel, akik máshol szocializálódtak, a saját családjukban, kultúrájukban, közegükben? A főhős a jövőjét is szemügyre akarja venni. Állandóan a múltjába néz vissza, oda, ahova identitása köti, s rádöbben, hogy az életet nem lehet „elölről kezdeni”, csak folytatni lehet, hiszen elsősorban vér és emlékek szerint tartozik ehhez az élethez. A lehetetlennek tűnő helyzetekben is valamiféle irracionális módon megtalálják egymást a hasonló helyzetben levő „idegen emberek”, az emigránsok, a külföldiek, a bevándorlók stb. Sőt szerelembe is esnek. Elegendő védelem-e a szerelem a környező, nyomasztó világra, az „új haza” okozta megpróbáltatásokkal szemben? „Már mindenről beszéltünk, csak éppen arról nem, ami ránk tartozik: hogy mi lesz velünk, s hogy mi ad tartalmat ezeknek a heteknek, mi van a szavak, mozdulatok, a szenvedély és a hallgatás alatt. Talán nincs is felület alatta, gondolom.” A szerelem is problematikussá válik, hiszen a szerelmespárnak tisztáznia kell a kapcsolatuk melységét és őszinteségét. És azt, hogy mi lesz velük a jövőben, együtt maradnak, vagy elválnak útjaik? Addig nem érdemes terveket szőni. De még nyár van és kár sürgetni az időt. Úgyis eljön a végső döntésük ideje. Közben a főhősben felmerülnek a kételyek, amikor elemezni kezdi a kapcsolatuk mélységét: „Nincs neve: se annak, hogy itt vagyok, se annak, hogy együtt vagyunk. Nincsen neve ennek az együttlétnek, se belső, se külső neve. Nem »nyaralás« ez és nem »kaland«. Soha nem esett szó arról, hogy ez lenne a »szerelem«”. A kételyei nehezítik a kapcsolatuk további kibontakozását: „Nem tudom, hol vagyok. Nem tudom, mennyire vagyok, odébb lehet-e menni holnap, vagy pedig meg vagyunk-e kötözve már, menthetetlenül. Nem tudom, fáj-e vagy jólesik-e, ha hozzányúlok, szétbontom, utánanézek. Nem tudom, végzetes-e, ami történt, vagy a levegőnél is könnyebb, illanóbb.”
