Varga Sándor: A Lendva-hegyi bortermelés (Győr - Lendva, 1993)

Újratelepítés, a direkt termő meghonosodása

A következő évben aztán nem is ástak gödröt, hanem egy vaspálcával lyukat csináltak, abba bökték a sima vesszőt és ez volt a pótlás.

A későbbiek során ha pótlásra volt szükség a szőlőben, azt már bújtással végezték, úgy pótolták a hiányzó tőkéket több évtizeden át. Az ültetéskor vagy bújtáskor nem mindenki használt trágyát. A kis területű tulajdonosok jó része ugyanis 1()—15 km távol lakott a szőlőhegytől, és a trágya szállítása igencsak körülményes volt a csak tehenes fogatok, rossz utak, stb. miatt.

Az oltványokat, melyeket részben a helyi telepről, részben pedig a Balaton körüli vidékről kaptak az érdeklődők, csak a nagyobb területtel rendelkező gazdák ültették. Erre már az is rákényszerítette őket, hogy a piacon csak a jobb minőségű, nemesített tőkén termett bort lehetett eladni. E tulajdonosok zöme lendvai, csentei és völgyifalusi volt.

A legjobb fekvésű napos területek majdnem egészében a Lendván lakó gazdák birtokában voltak. Ezek vették elsősorban igénybe a lendvai telepről kikerült oltványokat. Ők már alaposan felkészültek az újratelepítésre a filoxéra után. A földet idejében, a tél elején teljes egészében átforgatták, 60-70 cm mélyen, hogy átfagyjon. A sortávolság a tőkék között 1-1,20 m volt, a tőketávolság 1 m, pótlásakor csak oltványokat alkalmaztak. Ezért még az első háború utáni években is csak a csentei és a völgyifalusi szőlők voltak itt oltottak.

14