Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)

A front összeomlása és a visszavonulás

Eleinte 3-4 vagy 5 pár sín volt, később már 10 vagy 20 is, a vonat meg csak ment. Hát még életemben akkora állomást nem láttam (vagyis annyi sínpárt egymás mellett), mint ott Kijevben. Egyszer csak a vonat megállt. Jöttek az egészségügyiek és bejelentették, hogy megérkeztünk. Az, aki itt akar maradni, az maradhat, mert Kijevben már van magyar kórház magyar személyzettel.

Ahogy hallottuk, a súlyos sebesülteket már ki is rakták a vagonból, minket, kevésbé súlyos sebesülteket meg átraktak marhaszállító vagonokba. Oda szalma volt leterítve, azon feküdtünk. Valamikor estefelé elindult a vonatunk hazánk felé.

Másnap, február 24-én nagyon szép, tavaszias idő volt. Hogy merre jártunk, azt nem tudom, mert a marhaszállító vagonokból nem lehetett úgy kilátni, mint a személyszállító kocsikból.

Csap - vasútállomás

Február 25-én megálltunk egy állomáson, ahol közölték, hogy már Magyarországon vagyunk, Csapon. Kezdtek a civilek odajönni hozzánk. A vagonajtókat kinyitottuk, ők meg hordtak oda, amit csak tudtak: élelmet, italt, kalácsot, szóval kinek mije volt. Olyan szívélyes fogadtatásban nem volt még ez idáig sosem részem. Ez volt az első állomás Magyarországon. Sokáig állt a vonat. Valamikor este vagy éjjel indult tovább, de nagyon sokszor megállt, pedig már szerettünk volna olyan helyzetbe kerülni, hogy segíteni tudjanak rajtunk.

88