Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)

A front összeomlása és a visszavonulás

volt ott egy nagy kupaccal). Kint is meg bent is nagyon sokan voltak. A templom belseje tele volt sebesültekkel. Lehet, hogy azért akadt egészséges is köztük. A templom óriási volt.

Egy helyen, ahol találtam egy kis helyet, letelepedtem. Beszélgettem a katonákkal. Egyikük azt mondta, hogy ő már tegnap is itt volt, a másik meg, hogy ő már három napja itt tartózkodik. Neki azt mondták, hogy hamarosan jön a vöröskeresztes vonat, de szerinte még innen egy sebesültet sem vittek el. Az is megtörténhet, hogy az oroszok előbb érnek ide, mint a vonat.

Mindenki nagyon el volt csüggedve. Kérdeztem tőlük, hogy kaját adnak-e. Azt felelték, hogy valamit néha szétdobálnak. Kinek kerül, kinek nem.

Kezdett esteledni. Egy hadnagy fölállt valami asztalra, és beszélni kezdett, de jó időbe telt, amíg a népet annyira le tudta csendesíteni, hogy meg lehessen érteni a mondandóját. Azt mondta, hogy nyugodjunk meg, még ma megérkezik a vonat.

Ezt követően osztottak némi élelmet is. Az osztás úgy történt, hogy a hadnagy egy asztalon állva az ennivalót a világ négy égtája felé szétdobálta. Akinek jutott, jutott, akinek nem, nem. Többet nem adtak.

Mindez február 18-án történt. Közben beesteledett. Az ételből én nem kaptam semmit, pedig utoljára azt ettem, amit egy nappal előbb a németektől kaptam, még a padláson. Azóta semmit.

így jött el az éjjel. Valami kicsit aludtam is, de sokat nem, mert a tömeg között volt, aki káromkodott, volt, aki sírt vagy jajgatott, ráadásul a lábam is nagyon fájt, most már mind a kettő.

Megjött a reggel, február 19-e. Kezdték a halottakat összeszedni. Hogy mennyi volt, nem tudom, de 10- 15-en biztosan elhunytak. Mellettem is volt éjjel egy eszméletlen katona, aki reggel még életben volt.

Valamikor délelőtt megint bejött a hadnagy és elmondta, hogy ma biztos, hogy megérkezik a vonat. Bejelentette, hogy élelmet fognak osztani. Osztás előtt négyen összebeszéltünk, hogy szétmegyünk a templomban négyfelé, és amennyiben valamelyikünknek sikerül valamit szereznie, azt egymás között megosztjuk. Mindenkinek sikerült valamit hozni, elosztottuk és megettük. Sajnos nagyon kevés volt a szerzemény négy éhes ember számára.

Ebben a kis csoportban két győri utász volt meg én, a negyedikre már nem emlékszem.

Az idő szép és meleg volt. Olvadt a hó. Vonat ezen a napon sem jött értünk. Megint elérkezett az éjszaka, ami éppen úgy telt el, mint az előtte való. Reggel ismételten összeszedték a halottakat a templomban, és elszállították őket.

Másnap a hadnagy biztatott bennünket, hogy ma tényleg jön a vonat, de már senki nem hitte el. Vissza-vissza kiabáltak neki; azt hittem, hogy meg is