Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)

A front összeomlása és a visszavonulás

is úgy készültek, hogy a hideg időben is működőképesek legyenek. De a rendkívül alacsony hőmérsékleten mi már nem bírtuk az ágyú irányzékát mozgatni, a csövet forgatni, mert az olaj és a zsír megkeményedett. A nagy hideg beálltával kaptunk különleges minőségű, téli felhasználásra alkalmas zsírt és olajat. A tisztek azt mondták, hogy az még mínusz 50 foknál sem keményedik meg, és azzal kell olajozni vagy zsírozni a fegyvert. De sajnos, amikor már mínusz 38 foknál is hidegebb lett, akkor már egyáltalán nem vagy csak részben lehetett a mozgó részeket elmozdítani.

Január közepén hallani lehetett a katonáktól, hogy az oroszok tőlünk délre áttörték a magyar védővonalat és átkeltek a Donon. Ezt könnyen meg is tehették, hiszen a folyó már nem jelentett akadályt, mert már egy méternél is vastagabb jégréteg volt rajta.

Később tudtuk csak meg, hogy az oroszoknak a Donon több hídfője is volt, melyekből ez idő tájt az ellentámadásait indította. Szóval mínusz 40 fokos hidegben megkezdődött az áttörés, melynek közelében a magyar katonáknak a helyzete olyan forró volt, mint a pokol tüze. Pontos dátumra már nem emlékszem, de úgy január 18-a vagy 19-e körül az egyik ágyút a föld alóli bunkerből ki kellett tolni. Ahogy megtettük, máris több lövést le kellett adni az irányzásból következtetve oda, ahová eddig még gondolni se mertük: délnyugatra, vagyis a hátunk mögé. Ebből arra következtettünk, hogy a tőlünk délre eső magyar frontrészen nagy baj lehet. Az oroszok áttörték a Don partján a magyar védővonalakat, és már mögöttünk vannak. Az ellenség tehát már nem csak előttünk volt, hanem a hátunk mögött is. (3. sz. melléklet)

A következő nap még egy ágyút ki kellett tolni a föld alatti bunkerből. Azt szintén hátrairányítottuk, tehát két ágyúval előre, kettővel pedig hátra lőttünk. Ezek a tények mind a rossz helyzetre utaltak, de hivatalosan a tisztektől nem tudtunk meg semmit a harci helyzettel kapcsolatosan. Vagy nem ismerték a helyzetet, vagy nem akarták a valóságot feltárni az egyszerű katonák előtt. Ez így ment 3-4 napon át. Pontosan nem tudom meddig, mert ekkor már nem írtam naplót, de napról napra többet kellett lőni. Szerencsére lőszer volt bőven, amit elhasználhattunk, előttünk a keleti oldalon pedig az orosz nem bírta áttörni a mi védővonalainkat. Ahogy múltak a napok, a hideg mindennap erősebb lett. Ez így volt már néhány napja. Állandóan tűzkészültség volt. Minden pillanatban készen kellett állni a tüzelésre. Levetkőzni vagy hosszabb időre lefeküdni nem lehetett. A telefonkagylót egy főnek állandóan a kezében kellett tartani. Annyit lőttünk, hogy az ágyú csöve még le sem hűlt, máris újra kellett tölteni.

Január 26-án kijött hozzánk Fornay Ervin százados (ő volt az ütegparancsnok) és bejelentette, hogy el kell hagyni a téli állásunkat. Estefelé megérkez-59