Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)
Előszó
Előszó Vannak generációk, melyek tagjainak, ha fiatalságukra emlékeznek, nem a gondtalan ifjúi évek, a pálya- és párválasztás örömei és nehézségei jutnak eszükbe. Ők az ún. háborús generációk képviselői. Szokás mondani velük kapcsolatban, hogy pár év alatt több mindent megéltek, mint mások egy egész életen át. Valóban így lehet, hiszen csak ők-a nagy események tanúi - tudnak igazán emlékezni s mesélni. A lövészárkok pokla, a bombatámadások, az idegen hadseregek megszállása, a földönfutóvá válás, a hadifogság, a deportálás, a hozzátartozók, családtagok elvesztése soha be nem gyógyuló sebként, fájó emlékként a mai napig is mind-mind elevenen élnek tudatukban. Közülük sokan ekkor szakadtak el először szülőföldjüktől, ekkor láttak világot, de milyent: lebombázott városokat és falvakat, felrobbantott hidakat, utakat, vasúti síneket, végeláthatatlan katonatemetőket, szegénységet, nyomort, éhező, menekülő embereket mindenütt. Sokan - főleg a hadszíntereket megjártak - naplókban, olykor fotókon örökítették meg maguknak, szeretteiknek az átélt eseményeket. Jelen visszaemlékezésnek is legfőbb forrása az a kis kockás füzet, melyet tulajdonosa vezetett alakulatának keleti hadszíntérre történő 1942. május 2-i elvonulásától 1943. január 15-ig, a Don menti tragikus események kezdeti szakaszáig. E kis kötetben jóllehet olvashatunk Muravidék, Muraköz 1941. áprilisi ismételt magyarrá válásáról, majd a szovjet csapatok 1945. évi felszabadításáról (megszállásáról?), illetve a bolgár csapatok átvonulásával kapcsolatosan átélt helyi eseményekről, valamint a Jugoszlávia újbóli feltámasztásával együtt járó számos negatívumról, de szerzője legfőképpen az 1942/43-as oroszországi élmények leírására szentel nagyobb figyelmet. Magyarország második világháborús katonai részvételének egészét tekintve nem minden ok nélkül a mai napig is a 2. hadsereg tragédiája foglalkoztatja leginkább a szélesebb közvéleményt és a harcok egykori cselekvő részeseit. E több mint félévszázada, 1500-2000 km-re távol, idegen földön lezajlott sokadik magyar apokalipszis részleteit ugyanis sokáig, sem közvetlenül utána, sem a kommunista időszak alatt nem tárták fel teljes valódiságában. A tragédiában közvetlenül és közvetve érintettek nem kaphatták meg az alapvető tájékoztatást a 207 ezer fős hadsereg hadszíntérre küldésének kényszerűségéről, elhúzódó hadirészvétele, majd részbeni megsemmisülése okairól, 125 ezer elesettben, megsebesültben és hadifogságba esettben meghatározott veszteségéről. E sokáig ki nem beszélt gyászos eseménynek - a 80-as évek végének politikai változatait követően - nem véletlenül lett oly sok krónikása. Hogyne szólalt volna meg mindenki, amint lehetett, hogyne akarta volna elmondani mindazt, amiről addig nem volt tanácsos úgy beszélni, ahogy szeretett volna? Vida Istvánnak, a nagykanizsai 9. tábori tüzérezred egykori őrvezetőjének írása azon memoárok közé tartozik, melyben a szerző nem játssza el mások szerepeit, csak 5