Vida István: Egy petesházi tüzér visszaemlékezése a II. világháborúra 1941-1945 (Lendva, 1998)
A Don menti napok
hogy adja ide a puskáját meg a kézigránátokat, és menjen, költse fel az őrparancsnokot és hívja ide. El is ment az őrparancsokért, aki azonnal ki is jött a helyszínre. Az őrparancsnok megkérdezte, hogy mi történt. Mondtam neki, hogy valami mozgolódás van a bokrok között, de hogy ki vagy mi van ott, azt nem tudjuk. Lehet, hogy valami állat, de az is lehet, hogy partizánok vagy orosz katonák. Az őrparancsnok felköltötte a tűzmestert is. Az is odajött és elhatároztuk, hogy addig nem teszünk semmit, amíg ki nem világosodik. Féltünk, hogy ha ellenséges katonák vannak ott a bozótban, akkor megsemmisíthetnek bennünket. Reggel, amikor már annyira világos volt, hogy látni lehetett, akkor a bozótos részt körülvettük (nem volt nagyobb terület, mint egy jókora parasztház udvara), és ahányan csak voltunk, egyszerre kezdtük átfésülni a területet. A végén a bozótban meg is találtuk őket: 5 nő volt ott meghúzódva. Kettő idősebb asszony volt, kettő meg fiatalabb, egy meg talán még lány lehetett, mert ő még fiatalabb volt náluk is, Kértek, könyörögtek, hogy ne bántsuk őket, ők nem partizánok. Igaz, fegyver nem volt náluk, A tűzmester azt mondta, hogy kérdezzem meg tőlük, hogy miért jöttek ide. Amikor kezdtem beszélni hozzájuk, akkor rám rohantak, össze-vissza ölelgettek, csókolgattak s kértek, hogy ne bántsuk őket, hiszen ők nem tehetnek róla, hogy itt vannak. Mondták, hogy a katonák elhajtották őket futóárkot ásni, és már régen nem kaptak enni, ezért akartak visszamenni a falujukba, amikor is véletlenül belénk akadtak. Mivel úgy láttuk, hogy nincsenek ellenséges szándékkal irántunk, a tűzmester azt mondta, hogy mi ketten egy fiúval elkísérhetjük őket a mozdonyállásba. A tűzmesternek azt mondtam, hogy én nem mehetek velük, mert korábban többször is kikötötte, hogy én nem mehetek sehová, mert nekem mindig az ágyú mellett kell lennem. De a kollégák azt felelték, hogy miért nem megyek el velük, hiszen most a zacskót ki lehet üríteni. Egy ideig bármerre is mentem, az asszonyok csak kísértek. A végén mégsem mentem el az asszonyokkal. Később aztán két fiú elkísérte őket a tüzelőállásba. Hogy aztán mit csinált az a két fiú az úton, azt nem tudom, de alkalom volt mindenre. November 20-án újra hideg szél fújt, esett a hó. Kaptunk érmelegítőt, bakancsot, haskötőt. Ezen a napon pénzt küldtem haza. November 21-én, valamint 22-én semmi különös nem történt. November 23-án kaptam hazulról egy csomagot, melynek nagyon megörültem. November 24-én, 25-én újra hidegre fordult az idő. November 26-tól december 3-ig nem történt semmi említésre méltó esemény. December 4-én Szent Borbála napja volt. Mint már említettem, Szent Bor-52
