Urisk Erzsébet: A viaszolt hímes tojás készítése a Muravidéken - Hogy ne menjen feledésbe 1. (Lendva, 2009)
Marx Mária: Tojás - pirostojás - hímes tojás
a gyarapodás, a jólét biztosítója. Az idők során a motívumok eredeti jelentése megkopott vagy teljesen elenyészett, a minták az ornamentika-alakulás törvényszerűségeinek megfelelően átformálódtak, s lett például az óvó emberi kézből villa, gereblye, rozmaring vagy tulipán. Legkorábbi írásos forrásaink a tojásfestésről, ajándékozásról, a hozzá kapcsolódó játékokról és szokásokról a 18. század közepéről származnak. A hímes tojás első magyarországi említése egy 1740 és 1759 között vezetett Hunyad megyei nemesi számadáskönyvből való, amelyben viasszal írott és savanyú káposzta levében maratott tojások szerepelnek. Szintén e század közepéről származnak azok az írások, amelyekből megtudhatjuk, hogy az iskolások pénzért vették, vagy összekoldulták a hímes tojásokat, s azzal múlatták magukat, de azt is, hogy húsvétkor a tojást a gyermekek a szomszédoktól, s kiváltképp a keresztszülőktől kapták. A hímes tojások sorsáról is értesülhetünk belőlük, hogy tudniillik a gyerekek összeütögették vagy feldobálták az összegyűjtött tojásokat, s a lehámozott, szétszórt tojáshéj még napokig jelezte a faluban a húsvét elmúltát. A legrégibb, magyar múzeumban őrzött tojás 1856-ból való, és nem valószínű, hogy ennél régibb darab előkerülne. A tojások ugyanis azonnali használatra készültek. Egy részüket szentelt ételként, szertartásosan fogyasztották, más részüket az ünnep elmúltával játékos körülmények között törték össze. Még olyan vidék is csak kevés akadt, ahol a következő húsvétig őrizték az - általában locsolási vagy szerelmi ajándékként kapott - hímes tojásokat. A 19. század végén, már az új paraszti díszítőstílus hanyatlása idején készült virágozott, feliratozott emlék-tojások is hamar elveszítették eredeti szépségüket, könnyen megváltak tőlük. A Kárpát-medencében a legelterjedtebb, s a 19. századig csaknem egyeduralkodó tojásdíszítési mód az úgynevezett viaszlevonásos eljárás volt. Elterjedési területe Közép-Európától kelet felé húzódott. Nálunk ez a technika őrizte meg a legtöbb archaikus mintát, mintaelemet. Ősi, mágikus szerepét valószínűsíti az is, hogy szinte kizárólag nők készítették, akik a családi otthonok „varázslói", titkok tudói voltak. Szintén régi technika a karcolás, kaparás vagy „faragás” is, bár mintakincse újabb, naturálisabb az írott tojásokénál, jobbára indára vagy csokorba fűzött virágokat, magában álló virágfejeket használ. A viaszlevonásoshoz hasonló eredményt lehetett elérni, ha a megfestett tojás héjára sósavba vagy választóvízbe mártogatott pálcikával rajzolták a mintákat. A díszítmények is hasonlók a „batikolt” tojásokéhoz. Ez a technika azonban a magyar területeken kevésbé volt népszerű, mint az előzők. A 19. század végétől az élénk színű gyári festékfélék elterjedése és a polgári kultúrából származó díszítmények átvétele után több más technikával is készítettek, „hímeztek” húsvéti tojásokat. Ezeken általában különböző rátétek (levél,
