Kepe Lili (szerk.): Lángot adok, ápold, add tovább… Gondolatok a muravidéki magyarságról (Lendva, 2013)
Djuklič Irena: Beszámoló
helyet teremteni, pedig ami szék volt az iskolában, azt mind összeszedtük. Hát igen, az még a régi szép világ volt a hetvenes években, amikor az emberek még nem a TV és a számítógép rabjai voltak, hanem inkább összejártak, szerettek közös élményekben részt venni, és azokról elbeszélgetni. Amikor középiskolás lettem, átvettem a gyertyánosi kultúregyesület vezetését, és ezzel bővültek feladataim is. Különféle rendezvényeket szerveztem, amelyekben mindig igyekeztem igazságosan figyelembe venni mind a két nemzet érdekeit. Mivel egyetemi éveimet nagyon távol töltöttem otthonomtól, kénytelen voltam átadni a kultúregyesület vezetését, de magáról a munkáról akkor sem tudtam egészen lemondani, hiszen még csak akkor kezdtem igazán hagyományőrző dolgokkal, gyűjtésekkel foglalkozni. Abban az időben még álmomban sem gondoltam volna, hogy szakdolgozatom készítésével milyen nagy kincset hagyok az utókor számára. Számomra főleg az volt a fontos, hogy otthon tudjam elkészíteni munkámat, és mivel nálunk az akkori internetmentes világban még nem lehetett a magyar egyetemeken megfelelő anyaghoz hozzájutni, olyan témát kellett választanom, amelyhez ott is könnyen hozzáférhettem. Nem kellett messzire mennem. A falusi emberek feje tele volt tudománnyal, olyannal, amelyet a világon semmilyen egyetemen sem tudtam volna megszerezni. Egy rég elmúlt világ képeskönyve nyílt ki előttem, amikor hallgattam adatközlőim történeteinek, munkáinak és élményeinek meséjét. Olyan szókincsben részesültem, amely számomra, attól függetlenül, hogy jómagam is beszélem a nyelvjárást, ismeretlen volt, hiszen amikor olyan szavak tűntek fel, melyek bizonyos, ma már kihalt munkákhoz kapcsolódtak, nekem is idegenek voltak. Ezért örülök, hogy nyelvjárási szöveggyűjteményem a múlt évben könyvként is megjelent, így talán sikerül valamennyit utódaink részére is megőrizni őseink életmódjáról. Most nagy fába vágtam a fejszémet, mivel jelenleg népballada-gyűjtéssel foglalkozom, sajnos nagyon elkéstem vele, mert már nagyon kevesen emlékeznek a balladák összes versszakára, inkább csak néhány részletre. Sajnos balladáink lassan észrevétlenül eltűntek, hiszen minden olyan közös munka megszűnt, mint például a kukoricafosztás, amelyeken ezeket még énekelgették az egymásnak segítő emberek.
