Kerecsényi Edit: Távol a hazától… Lendva-vidéki magyar kivándorlók és vendégmunkások (Lendva, 1994)
A kivándorlók második hulláma és a vendégmunkások
Úgy tűnik, hogy az első csoport Lendváról indult 1922-ben. A mintegy 60 fiatal - nagyrészt házaspárok - között magyar, horvát és szlovén anyanyelvű egyaránt akadt. A röplapok szerint a telepesek fizetéséről, szállásáról és munkaeszközeiről Sao Paulo állam közigazgatása gondoskodik. Feladatul bizonyos nagyvárosokhoz közeli földek termővé tételét jelölték meg. ígéretet kaptak, hogy e földeket a telepesek tulajdonul kapják majd, sőt 15-20 évig adózniuk sem kell utána. Petesházáról többek között a Kálecz család életútjánál már említett Kulcsár Mihály és felesége (I. leszármazási tábla 1.1.) jelentkezett ebbe a transzportba. Keserveikről és nyomorúságos életkörülményeikről nemsokára értesültek az itthon maradtak. Sajnálkoztak rajtuk, ám kényszerszülte kivándorlási törekvésüket ez nem törte le, csupán óvatosságra intette őket. Az első csoporttal indult útnak Radamosról Bíró Rétes Ferenc ácsmester is, akinek Argentínában született Margit leányával és a fiával hosszasan beszélgethettem. Bíró Rétes Lajos így emlékezett: „Az apám, Bíró Ferenc 1896-ban született és 1922-ben az elsők között ment Dél-Amerikába... Ácsmester volt, ő nősült ide egy majdnem puszta házba, és azért kellett elmennie, hogy valami pénzt összeszedjen, és először a testvéreket kifizethesse, azután meg új házat épülhessenek... Jó iparos "volt, nagyon értette az ácsmunkát, és ott akkor volt a nagy ipari fellendülés, és keresték a szakmunkásokat. A mama, Bíró Irén (szül. Varga) 1903-ban született, s néhány év múlva apám után ment, mert akkor már az jól keresett. A Margit testvéren ott született 1931-ben. ő sokkal többet tud erről, mint én, és jobban ráér...” A beszélgetést így a Buenos Airesban született Margitkával folytattam: „A papa 1922-ben ment el Brazíliába, és 1926-ban ment utána az anyám, amikor a két kisgyerekük egyszerre meghalt torokgyíkban. Hívta már azelőtt is az apám, hogy jó munkát talált, ácsmesterségben építkezésen dolgozik, de nem mert nekiindulni a picinyekkel. De akkor nekiindult. Jelentkezett bevándorlónak, mert Lendván éppen transzportba kerestek embereket a hajóra, kivándorlókat. Akkor már Amerikába [Észak-Amerikát, főleg az Egyesült Államokat értette rajta] nem lehetett menni, csak délre. Mikor odaérkezett, már jött a gazdasági válság, de apámnak azért maradt munkája. Mondta, hogy még a harangok is azt zúgták: »bevándorolt, nincsen munka«, »bevándorolt, nincsen munka«. Akkor a papát is elküldték a munkájáról, és anyámmal tovább ment Uruguayba, Montevideóba, mert ott sok heüsi magyar dolgozott a hajógyárban, egy drótgyárban és máshol is, végül Argentínában kötöttek ki. De apám ácsmunkás volt mindig, anyám meg dolgozott, ami éppen adódott, napszámos volt, takarított, kocsmában mosogatott... Mesélte édesanyám azt is, hogy Argentínában volt a legjobb soruk, ott egy szép házban laktak, van is róla fénykép, elviheti, csak hozza vissza. Radamosi rokonok és barátok vannak rajta, és én vagyok az a kislány az anyám ölében. Az én keresztanyám az Órzse néném lett, a Fehér Csákó Jenő felesége, aki ott nagy szerepet vitt, mert a Jenőnek nemsokára saját asztalosműhelye lett La Platában. És amikor az Örzse nénémnek lánya született, az Elena, azt pedig az én anyám kereszteltette. Még paszitot is vittek 26
