Kerecsényi Edit: Távol a hazától… Lendva-vidéki magyar kivándorlók és vendégmunkások (Lendva, 1994)
A kivándorlók első hulláma
A kivándorlók első hulláma Az első kivándorlási hullám az 1900-1914 közötti évekre tehető. Oka, mint tudjuk, főleg a magas népszaporulat - családonként hét-kilenc gyermek is született - következtében előállt túlnépesedés volt, mely szinte kilátástalan gazdasági helyzetbe sodorta a lakosság jelentős részét. A hatalmas Esterházy-birtok szorításában ugyanis a parasztok nem bírtak már a túlságosan elaprózódott földekből megélni, sem azokat gyarapítani, más kereseti lehetőség pedig a tőkehiány és az ipar fejleüensége miatt nem akadt.10 Csaknem bizonyosra vehetjük, hogy ekkor még egyenlő arányban vettek vándorbotot a szlovének a magyarokkal, de jelen munkámban csak az utóbbiakkal foglalkozom. Ezen 1914 előtti kivándorlók gyakran úüevél nélkül, „feketén” keltek útra, ezért nem szerepeltek a kivándorlási statisztikákban. A vezetésükre, szöktetésükre specializálódott „liferánsok” azonban gyakran visszaéltek a beléjük helyezett bizalommal, s amim több hazaküldött levél utal rá, becsapták a nekik kiszolgáltatott „loppal távozókat”. Az első név szerint ismert kivándorlók - köztük a már említett, 1873-ban született Kálecz Mihály - még a műit század végén indultak az Egyesült Államok nagy bányavidékeire, ipartelepeire, Pittsburgh, Chicago és Allentown környékére. Bátor, fiatal, erejükben bízó, vállalkozó kedvű legények és több gyennekes, végsőkig elkeseredett családapák próbálkoztak ily módon kitömi az itthoni nyomorúságból: többek között a radamosi Koczet Mihály, Szabó Pál, Szórni Pál, valamint a göntérházi Rudas János, aki szegény kisnemes család ivadéka volt. Útjuk sikerrel járt, mert született ezermesterek lévén, Allentown egyik nagy kocsigyárában hamarosan viszonylag jól fizetett és megbecsült munkások lettek. Akkor már sok magyar dolgozott a hatalmas iparvidék különféle gyáraiban, szénbányáiban. Munkásszállásokon laktak 8-10-en, sőt néha 20-an is egy szobában, s maguk készítette emeletes priccseken aludtak. Nők nem laktak velük. Mégis kedvelték e „bikaistállukat”, mert az ugyanazon vidékről érkező barátok és szomszédok egymás között lehettek, s egy nagy konyhában felváltva, kedvük szerint főzhettek. Akik megkedvelték a kötetlenebb amerikai életformát, s ezért a letelepedés gondolatával foglalkoztak már, vagy akik jobban vágyódtak a család után, hamarosan maguk után hívták feleségüket, húgukat, kedvesüket is. Koczet Lina, Rudas felesége és Szórni húga, Rozi 1910 táján érkezett ki többedmagával.11 Rudasné azonban nemsokára meghalt, az özvegyen maradt félj így egyedül tért haza 1914 körül a CUNARD Társaság egyik gőzösén. Három hold földet és egy szőlőt vett, s élte a kisparasztok szokásos mindennapjait. Szórni Pálék Allentownban maradtak, de még sokáig leveleztek a rokonokkal. Koczet csak a világháború után, 1920-ban tért haza ott megismert feleségével, szül. Tóth Katival. Leányuk, a radamosi Csondor Júlia és unokájuk, Csondor István őrzik még a hazahozott „amerikás” emlékeket, többek között a nagy utazőládát, egy fedeles ezüst zsebórát és az Allentownban dolgozó falubeliek, barátok és rokonok - voltak vagy húszán - mintegy száz fényképét. A díszes albumba ragasztott, zömmel esküvői 20
