Tantalics Béla - Tomšič Tibor (szerk.): Elbeszélt történelem, visszaemlékezések (Lendva, 2012)
A Szlovéniában készült interjúk / Intervjuji izvedeni v Sloveniji
ORALHISTORY.hu Az általános iskola után a tanári pályát választottam. Tanítottam Csentén, Lendván, Dobronakon, Radamosban, majd Göntérházán, ahol igazgató is voltam. Emellett Újvidéken elvégeztem a magyar szak első részét, illetve a bölcsészettudományi egyetem első fokozatát. Hogy miért döntöttem úgy, hogy magyar szakos tanár leszek? Azért, mert láttam, hogy az általános iskolákban nincs magyar szakos tanár. Az 1974-ben megjelent törvény alapján - amit a magyar érdekközösség ösztönzésére többen kértünk: hogy lehessen magyar nyelvet tanítani a muravidéki, vagy a szlovén középiskolákban, ha öt tanuló, akik magyarok vagy pedig kétnyelvű házasságban születtek ezt kéri - kilenc középiskolában is tanítottam. Lendva mellet még Muraszombaton három középiskolában: a közgazdaságiban, a gimnáziumban és a pedagógiai központban. Tanítottam Radányban is, a vendéglátóipari középiskolában, valamint Rakičanban az egészségügyi- valamint a mezőgazdasági szakközépiskolában. Összesen - összeszámoltam - 272 diáknak tanítottam így a magyar nyelvet és némileg az irodalmat is. Később az ELTE-n a középiskolai tanári oklevelet is megszereztem. 1986-ban pedig a Maribori Pedagógiai Akadémia Magyar Tanszékének vezetőjeként az ELTE-n ledoktoráltam. Tanszékvezetőként vonultam nyugdíjba 2003-ban. 14. József Varga: CARINIKI SO SNOPE PŠENICE NA VOZU PREPIRALI Z BAJONETI Rodil sem se leta 1930 v Virovitici na današnjem Hrvaškem. Ko sem bil star dve leti in pol, sem se preselil k stricu v Genterovce. Meja med Madžarsko in Jugoslavijo ter kasneje Slovenijo je od nas oddaljena osemsto metrov. Ne bi rekel, da je bilo stanje tukaj rožnato. V stari Jugoslaviji, ko so se pojavili žandarji, si otroci sploh nismo upali na ulice. Včasih smo se skrili za omare, celo odrasli so se včasih skrili, saj so bili zelo strogi. Z maloobmejno izkaznico seje sicer dalo prečkati mejo - vendar samo za tiste, ki so čez imeli njive. Sam sem v tistih časih bil le enkrat čez mejo- šli smo po pšenico. Ko smo se vračali, so cariniki snope pšenice na vozu prepikali z bajoneti, če bi slučajno kaj tihotapili. Po letu 1941 seje staje korenito spremenilo. Takrat smo svobodno lahko prečkali mejo. Še v cerkev smo hodili na drugo stran meje. Otroci iz Gáborjánháze so celo obiskovali našo šolo, kjer je v madžarščini poučevala žena notarja iz Gáborjánháze. Povsem drugačna je bila situacija po letu 1945. Takrat je bila meja najbolj stroga. Obstajal je sto metrov širok pas, v katerega seje dalo vstopiti samo s posebno dovolilnico. Mi smo v tem pasu imeli dva travnika. Obmejna straža je vsakokrat pregledala vsakega, ki je stopil tja. Poleg tega je ob meji bil petnajst metrov širok pas, v katerega se ni smelo stopiti. Tukaj so kosili sami stražarji oziroma kdo drug, če jeza to dobil posebno dovoljenje. Na madžarski strani meje sta bili približno deset metrov oddaljeni dve ograji iz žice, med katerima so ležale mine, poleg tega pa še petdeset metrov širok pas zorane, zgrabljane in iztrebljene zemlje, na kateri so prebivalci sosednjih vasi nadzorovali, ali je kdo pustil kako sled na njej. Poleg tega so imeli nad tlemi napeljano žico, ki je v primeru, da je bila premaknjena sprožila signalno raketo. Na primer, če se je kak poljski zajec dotaknil žice, je raketa takoj poletela, kmalu pa so se na območju pojavili madžarski stražarji. Kljub temu je bilo življenje ob meji mirno - še posebej v 75
