Tantalics Béla - Tomšič Tibor (szerk.): Elbeszélt történelem, visszaemlékezések (Lendva, 2012)
A Szlovéniában készült interjúk / Intervjuji izvedeni v Sloveniji
ORALHISTORY.hu 7. Ivánecz István: LJUBLJANÁBÓL LENDVÁRA A HÁBORÚ ALATT Szlovénia önállósulását eléggé érdekesen éltem meg. Akkor éppen Ljubljanában voltam egy továbbképzésen az egyetem kémiai tanszékén. Ez elvileg hétfőtől péntekig tartott, általában reggel nyolctól egészen este hétig előadások voltak, valamint a laborban kísérleteztünk. Fogalmam sem volt, hogy mi történik mindeközben. Sem TV-t nem néztem, se rádiót nem hallgattam. Muravidékről egyedül voltam, viszont volt egy cvetkovci barátom velem a szállodában. Csütörtökön este lett kikiáltva az ország önállósága. Hatalmas eufória övezte ezt, a város zsúfolásig megtelt. A parlament előtti zászlófelvonás fantasztikus hangulatban zajlott. Másnap reggel a szállodában már csak a portással találkoztunk. „Nem is tudja, hogy mi történt?"- szólt hozzám. „Megtámadtak bennünket!" Kinéztem az ablakon, a kereszteződéseken már barikádok álltak, a repülőgépekből pedig röpcédulákat szórtak. Beérvén az egyetemre felolvastuk az egyik cédulát: „Adjátok fel, nincs semmi értelme stb..." Erre a tanszékvezető azt mondta: „Ha akarnak, menjenek most haza, mert a vonatok később már nem közlekednek". Emellett még azt mondta: „A legjobb fegyverünk a tudás lesz. Ezzel fogjuk megmutatni, hogy erősek vagyunk!" A Ljubljanából való hazatérésem egy nagyon érdekes sztori. Tíz órakor Janezzel, a cvetkovci (Ormož melletti) barátommal először vonattal akartunk indulni. A vonat viszont teljesen megtelt. „Nincs már több jegy!"- mondták az állomáson. A buszállomáson viszont sikerült jegyet váltanunk. A busz a Celje-Ormoi-Csáktornya-Lendva útvonalon közlekedett volna. Miután Celjében megálltunk, vártunk vagy fél órát. Egyszer csak jött a sofőr: „Akik Lendvára akarnak menni, azok maradjanak a buszon". Csak miketten maradtunk. A rádió állandóan be volt kapcsolva - hallgatuk a híreket. Nem a megszokott útvonalon mentünk, hanem valahol Varasd környékén keresztül. A rádión időnként bemondták, hogy merre vannak hadseregmozgások, merre vannak útlezárások. A sofőr meg a kalauz ennek ellenére megtartotta hidegvérét. Krapina környékén tudtuk meg, hogy indulnak a tankok a radgonai határátkelő felé. Elhatároztam, hogy minden áron haza fogok érni. Ha kell, átúsztam volna még a Drávát is, hiszen otthon várt a családom, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy merre is vagyok. Szerencsére keresztüljutottunk Varasdon, elértük Csáktornyát is. Ekkor megnyugodtam: „Már majdnem otthon vagyok. A Murát átúszom, mint a pinty... " Szerdahelyre érve megálltunk. A szerdahelyi hídon egy hatalmas metanollal teli tartálykocsi állt. Leszálltam, odamentem a korláthoz. Szóltam az ott álló őröknek, hogy haza akarok menni. „Itt nem lehet átmenni!"- volt a válasz. Viszont hozzátette: „ a vasúti híd még üres, még nincs aláaknázva..." A barátommal így átmentünk a vasúti hídon. Amint átértünk, láttam, hogy a közeli csárda környéke már teli volt a területi védelem egységeivel. „Hát ezek meg az én tanítványaim voltak!" könnyebültem meg.
