Göncz László: Egy peremvidék hírmondói. Mura menti életképek a 20. század első feléből - Nyelv és lélek könyvek (Budapest, 2006)
A II. világháború poklában
századosra emlékszik. Egy reggelen kétszázat kiválasztottak közülük - akiknek hasonló színű köpenye volt köztük Józsefet is, és másnap reggel, a sorakozó után egy századossal a drezdai vasútállomásra mentek, ahol csak egy vasúti vágány volt annyira helyreállítva, hogy közlekedhettek rajta a vonatok. Szörnyű látvány volt látni egy vadgesztenyefa ágai között egy lovat, amelyet a bomba röpített fel oda. A katonai alakulatot vagonokba helyezték, és a mintegy ötven kilométerre levő frontvonalra szállították őket. A kétszáz embert egy majorban helyezték el, ami alig tíz kilométerre volt a közvetlen frontvonaltól, és besorolták őket a tüzérséghez, a német alakulatok közé. Onnan kellett a kijelölt üteghez indulni. A föléjük rendelt magyar százados egy pihenő alkalmával a háborúban szokatlan, megható beszédet intézett hozzájuk. Azt mondta nekik, hogy a kétszáz legény a százados áldozata, mert neki volt konfliktusa az alezredessel, és mivel nem tudta csak egyedül őt bosszúból átadni a német katonai parancsnokságnak, melléje helyezte a kiválasztott legénységet. Hangsúlyozta, hogy ők akkor a német katonai haderő részét képezték. Elmondta azt is, hogy - véleménye szerint - „a háború el van veszítve, és mindenki próbálja élve átvészelni a következő heteket, legfeljebb hónapokat”. Azt követően a százados minden nap meglátogatta a több csoportra osztott legénységet. Mindig magyarul beszélt hozzájuk, így a németek nem érthették. Számos tanáccsal látta el őket; egyebek mellett azt is mondta, hogy amennyiben úgy alakul a helyzet, hogy fogságba esnek, legyenek arra figyelemmel, hogy soha ne egy ember kerüljön az oroszokhoz, mert azt lelövik. Fontos, hogy csoportban adják meg magukat. Kocon Józsefre ma is nagy hatással vannak az említett századosnak immár több mint hatvan esztendeje kimondott szavai. Ugyan József és bajtársai bekerültek a fronton szolgálatot teljesítő alakulatba, de hála istennek arra nem került sor, hogy veszélyesebb tűzharc részesei legyenek. Általában néhány órára helyettesítették a német tüzéreket, amikor azok visszavonultak pihenni. Emlékezete szerint március 6-án kerültek ki az Odera menti Frankfurtnál húzódó frontvonalra, és április 17-ig maradtak ott. Azt követően minden nap, illetve kétnaponta mintegy 20-25 kilométert vonultak vissza. 229
