Kolláth Anna (szerk.): A muravidéki kétnyelvű oktatás fél évszázada (Bielsko-Biala - Budapest - Kansas - Maribor - Praha, 2009)
I. Fejezet: A Muravidék és kétnyelvű oktatása - Kolláth Anna: Két nyelv és oktatás
Két nyelv és oktatás sait, összegzi az eredményeket, felsorakoztatja a vélt vagy valós hiányosságokat, elgondolkodik a hogyan tovább kérdésén. Nincs könnyű helyzetben, hiszen egy nemzeti közösség anyanyelvi és anyanyelvű oktatása nemcsak múltjának tükre, de meghatározza nyelvének, nyelvhasználatának, etnikai, nyelvi és kulturális identitásának jelenét és jövőjét is. Az első harminc év eufóriája után napjainkban egyre több a kritikus hang az 1959-ben bevezetett kétnyelvű oktatási modellről, a helyzetelemzésekben mind a többségi, mind pedig a kisebbségi és a magyarországi kutató(csoporto)k reális képet igyekeznek adni a valós helyzetről, a kisebbségi anyanyelv megmaradásának lehetőségéről, a magyar nyelv iskolai és társadalmi presztízse emelésének égető szükségességéről, a más(od)ik nyelv, azaz a társnyelv (Partnersprache) kölcsönös ismeretének és használatának társadalmi fontosságáról, a kisebbségi nyelv megtartásában betöltött szerepéről. Minden elemzésből a jobbítás szándéka olvasható ki. Az elsősorban, hogyan sikerülhetne a világviszonylatban is példa értékű szlovén kisebbségpolitika által deklarált kisebbségi (nyelvi) külön jogok maradéktalan érvényesülése az oktatás konkrét gyakorlatában. A kerek évforduló ünnep is egyben, ezért tegyük a hangsúlyt egy pillanatra arra, amit ez a kétnyelvű oktatás egyénnek és közösségnek, magyarnak és szlovénnek egyaránt adott, és egy másodpercre zárójelezzük mindazt, amit - lényegéből és a sokszor említett anomáliákból következően, elsősorban a kisebbségi közösségtől - elvett. A muravidéki kétnyelvű oktatás ugyanis mindkét nemzeti közösségé: magyaroké és szlovéneké egyaránt, eredményei és hiányosságai csak ebben a kontextusban értelmezhetők hitelesen. Tény, hogy a kétnyelvű oktatás ötven éve alatt generációk nőttek fel, tanultak szakmát, nyelv(eke)t és toleranciát magas szinten, a két nyelven keresztül magukévá tettek két kultúrát, ez lett lételemük, ebben vannak otthon. Még mindig vannak családok, ahol átörökítődik a magyar anyanyelv, még mindig vannak szülők, akik anyanyelvi magyar csoportot választanak gyermeküknek az iskolába lépéskor, az erősödő asszimilációs tendenciák mellett még mindig fellelhetők a természetes és szükséges integráció jegyei is. Vannak olyan emberek mindkét közösségben, akik a kétnyelvűséget létezésük hozzáadott értékének érzik, és nem kényszert látnak benne, akik tudják, hogy a kétnyelvű terület többletértéke a közös kultúra, amelynek csak a két nyelv együttesen lehet hiteles hordozója. Nagyon fontos eredmény, hogy a magyar nemzeti közösségben kialakult a helyi értelmiségi réteg, amely felelősséget tud vállalni a nyelvi és nem nyelvi helyzet alakulásáért, amely tudja, hogy - a pozitív diszkrimináción alapuló biztos jogi háttér ellenére - saját sorsának önálló alakítójává kell válnia a megmaradás érdekében. A zárójelek általában azért vannak, hogy feloldjuk őket, feloldásuk azonban ne legyen most ünneprontás. Ahhoz, hogy ötven év tapasztalatainak birtokában, a 37
