Rudaš Jutka: Kulturális intarziák (Pilisvörösvár, 2012)

Irodalmi kettőstükrök és mikrokozmoszok

öröksége, egyéni karaktere. Irodalmunk megértése és méltányosabb megítélése szempontjából fontosnak tartom megemlíteni Palkó Istvánnak, a szlovéniai magyar irodalom első kritikusának megállapítását, mely szerint a Muravidéki „irodalomszemlélet és -igény nincs benne sem a vajdasági, sem a magyarországi irodalom sodrában. A vele való egyűttlélegzés, együttélés helyét a népköltészeti izoláltság, elszigeteltség foglalja el. Innen van az, hogy modellje sok esetben régies, múlt századi, vagy még korábbi.”5 A hetvenes évekig a szlovéniai magyarság valóban alig volt kapcsolatban Magyarországgal, „de még a Vajdaság nagy kultúrcentrumaival és ennek pezsgő szellemi életével sem.” Az antológiában szereplő költők többé-kevésbé folytatják a vlaji hagyományt, a népi diskurzust. Verseikben tükröződik a Muravidéki ember élete, érzelemvilága, küzdelme. Ha Tamási Áron szerint azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon lehessünk benne, akkor költőink és egyszersmind a muravidéki ember megtalálta a hazáját, ami nem más, mint a Muravidék, szűkebb értelemben Lendva és környéke. Hihetetlenül erős a kötődésünk ehhez a tájhoz. Ezzel definiáljuk magunkat, és ez sugárzik ki a versekből is. A Tavaszvárás költőinek verseiben a Muravidék valóban pannon vidék, gazdag hagyományokkal, szelíd és gazdag környezet. Mindhármukéban közös vonás továbbá az is, hogy áthatja őket a közösségért érzett felelősségtudat. Mai szemmel nézve ezek a versek egyrészt túl pesszimisták, másrészt néhol patetikusak.

Szúnyogh Sándor költészetének egyik jellemző vonása, hogy kísérletet tesz az avantgarde verstechnikák alkalmazására, s ezzel megbontja a versszerűség hagyományos formáit. Érdekes, hogy a

5 PALKÓ István: A szlovéniai magyar irodalomról, in SZÚNYOGH Sándor (szerk.): Tanulmányok, cikkek a muravidéki magyar irodalomról. Lendva: Szlovéniai Magyar írócsoport, Életünk, 1991, 7.

161