Rudaš Jutka: Kulturális intarziák (Pilisvörösvár, 2012)

Szövegáttűnések és hagyományértelmezések

ezekkel a mimóza-csokrokkal, amelyeket legtöbbször utolsó páráimon vásároltam mohó, rezgő kezekkel...”, „Otthon, Palicson van egy másik rézdzsezvánk is, ugyanis mi a törökkávét csak részdzsezvában tudjuk elképzelni.” (Kiemelések általam: R. J.)

A Markovic-korszak (Ante Markovié, utolsó jugoszláv miniszterelnök, 1989-es gazdasági reformjának korszaka, amikor egy röpke ideig pl. a dinár kurzusa egyforma volt a schillinggel, azaz az anyagi biztonság és a jólét rövid ideje), a para (a legkisebb pénzegység a volt Yu-ban, magyarítva: „az utolsó filléremen...”), rézdzsezva (a török kávét még most is ebben főzzük a már virtuális „nagyformá(nk)ban” és tényleges „kisformá(nk)ban”, értsd: pl. Szlovéniában). E kultúra „konnektív struktúrájának” (fan Assman) összefűző hatását Tolnai a társadalmi síkon és az idődimenzióban fejti ki, ahol a cselekedetek láncolatai felismerhető mintákba rendeződnek, egy közös kultúra azonosítható mozzanataként. Tolnai Ottó tapasztalattere egy kultúra múltján és élő jelenén megy végbe. Apompeji szerelmesek olyan archivált emlék, amely Paul Ricoeurrel élve, az emlék „mindenkorenyémvalóságát”, analogikus átvitel révén, az emlék „mindenkormiénkvalóságává” tágítja.

„Egész nap a pompeji színházban gubbasztottam - olvasható a Küszöb című zárónovellában -, néztem a magnóliát. [...] Es a virágzó fák fortissimóban lobognak magukban. És ez a csodálatos, hogy a fák nem a házak előtt vannak, sejlenek, látszanak, de nincsenek a házak elé ültetve, a szépség afféle belső oltárai.”

Beátának (innen, a mögöttesből) küldök szívből egy csokor magnóliát.

149