Rudaš Jutka: Kulturális intarziák (Pilisvörösvár, 2012)

Szövegáttűnések és hagyományértelmezések

szövegterében kiépül a kulturális reflexió metaszintje, ahol az implicit normák és axiómák kodifikált törvényekként lépnek színre. Egész szerzői mitológiája a 19. századi kis alföldi város, Szeged világának pluralitására épül: a lokális és nagyvilági dolgok mikro- és makrovilága ez.

A vér és a város metaforája mutatkozik itt erőteljesen. Az egyik az eredet, az etnikai hovatartozás, és mindaz, amit ebből kicsikar a nacionalista ideológia, a történelem múltja és jelene (a szöveg bőven utal erre az attitűdre, hiszen itt a metaforikus eljárás az értelmezés asszociációs formáját igényli. Például Pelsőczy Klára apja mindjárt a mű elején (14.) kifejti, nem tartozhat abba a világba, ahol „atillás rokonai ököllel verik az asztalt, s minden második szavuk, hogy magyar, magyar, magyar!” Eképpen az „attilás rokon” sajátos jelkép, amely társadalmi szimbólumként jelenik meg). A másik pedig maga a város, amelyhez nem lehet etnikai címkét rakni, a város, amelyben saját sorsunk alakul, ahova származásunktól függetlenül beleszületünk. A kulturális jegyek illetve a történeti matéria nagyszámú jelenléte a szövegben egyszerre rejtőzködő és feltárulkozó jellegű.

„Ezek között, mutatott a város felé a vajda, amióta világ a világ, mindig békétlenség volt. A szerb megveri és kifosztja a magyart, a magyar megöli a szerbet, egymás házát akarják, elfoglalják. A zsidót kisepríízik a városból, a házába németek és magyarok költöznek. A zsidó visszajön, megveszi a szerb házát, a görög házát, a tót házát. A magyar a német helyére hurcolkodik, a német a magyar helyére törekszik, így forognak ezek körbe-körbe, mióta világ a világ. De a cigány helyére nem vágyakozik senki!” (205.)

A konkrét valóságvonatkozás módja tehát nem érdektelen számunkra, hiszen ezek értelemmel telített struktúrák.

140