Rudaš Jutka: Kulturális intarziák (Pilisvörösvár, 2012)
Szövegáttűnések és hagyományértelmezések
beli különbségek szülte távolság minden kezdeményezés ellenére lassan számolódik fel. A magyar-szlovén fordítással kapcsolatban megállapítható, hogy a grammatikai eszközök jelentik többek között a legtöbb problémát a fordításban. Mivel a célnyelv más grammatikai eszközkészlettel rendelkezik /a magyar nyelv - a szlovéntól eltérően - nem ismeri a hím- és nőnemet, a „kettes” számot, túlsúlyba helyezi a szintetikus formákat, továbbá az igeidő-problémák is számottevőek/, esetünkben a változtatás hozzáadást eredményez. Ezért a szlovén változat túlmagyaráz, vagy a kelleténél többet bocsát előre (megkockáztatom, hogy nem is mindig szerencsésen, ami a fordító értelmezéséből adódik), miközben teljesen nyoma vész a magyar szöveg többértelműségének. Azaz a célnyelvben (nyelvi kényszer hatására) ki kell fejezni (nyelvileg létre kell hozni) olyan elemeket, amelyeket a forrásnyelv nem tartalmaz. így a magyar művek általában ilyen szinten is átértelmeződnek szlovénre való átültetésük során. E jelenség tipikus példája A szív segédigéi című Esterházy-könyv! Sok olyan eset van, amikor a fordító nem tudja kifejezni a szöveg valamennyi dimenzióját, lemond róla, ezért van az, hogy még a nagyon jó fordítás is halványabb és laposabb az eredetinél, hiányoznak belőle a mélyhangzások, az összhangzatok, melyek az eredetiben rezonálnak. Ezért van az, hogy minél érzékenyebben reagál történeti tudatunk, annál jobban érezzük az idegen szöveg lefordíthatatlanságát. Ha nagyon fogva tart bennünket az anyanyelvűnk, akkor vajmi nehezen tudjuk megérteni az idegen hagyományt. A fordító feladata tehát az, hogy a forrásszöveg béklyóiból kiszabadítsa a lényeget, és megteremtsen egy célirányú, nyelvileg koherens fordítást, amely megfelel sajátos kulturális szituációjának. 133
