Rudaš Jutka: Kulturális intarziák (Pilisvörösvár, 2012)
Szövegáttűnések és hagyományértelmezések
klasszikusokat, az tapasztalható, hogy a magyar fordításirodalomban, fordítástörténetben létrehoztak egy bizonyos normát és ezeket a kosztolányis/ babitsos/tóthárpádos normákat a fordítók természetesen fordítóként való szocializációjuk során sajátítottak el, majd ezek a normák, legalábbis részben, interiorizálódtak. Ügy érzem, hogy Magyarországon különösen erős az a hagyomány, amely a szigorú szöveghűség rovására adaptációnak tekinti a fordítást. A Nyugatosokat, mindenekelőtt Kosztolányit annyira elkápráztatta saját anyanyelvének bravúrja, hogy a tőle származó átköltések általános jellemvonása lett a szép magyar vers, az érzékletes nyelvi kifejezés, a stilizáltság, néha a modorosság. Lehet ezt bírálni is meg nem is! A fordítóra tehát nagy feladat hárul: egyszerre tartsa meg a fordítandó szöveg értelmét, ugyanakkor tudja visszaadni a stílust, igazítsa saját nyelvéhez a metaforákat, és ezt (kissé romantikus és radikális, sőt Kosztolányival egy kicsit ellenkező) véleményem szerint úgy, hogy ne törölje el teljesen a szöveg „másságának” jellegét. A lefordított mű ne hangozzék teljesen úgy, mintha azon a nyelven írták volna, amelyre éppen lefordították, mert akkor az olvasót megfosztjuk annak a másságnak a megismerésétől, ami a ténylegesen idegenül hangzó szöveg olvasásából fakad. Mert a nyelv a nemzeti hagyományok előtt is meghajol, nem kell teljes mértékben eltüntetni a műből a másság jegyeit, ne legyen a mű „tökéletes” újraalkotása az új nyelv szellemének. Szerintem - és csak részben osztom a 19. századi schleiermacheri eszmefuttatást - az idegen mű teljes honosításával elvész benne a nyelv szelleme, a gondolati éthosz, mindaz, ami a legértékesebb egy szövegben. A lefordított szövegnek egy másként látott világ jelentésgazdagságára kell rányitnia, ráirányítania a befogadó figyelmét. Véleményem szerint az olvasónak képesnek kell lennie a távlati gondolkodásra, azaz 131
