Rudaš Jutka: Kulturális intarziák (Pilisvörösvár, 2012)

Szövegáttűnések és hagyományértelmezések

Kosztolányi azon fordítók közé tartozik, akik szakítottak a hűség központi szerepű rögeszméjével, és akik a „művészi altitíidő'-1 szorgalmazták a fordításban. „Vitatkozhatunk tehát arról, hogy a műfordítás egyáltalán jogosult-e, vagy sem. Ha azonban elismerjük jogosultságát, akkor nem lehet és nem szabad a műfordítótól betű szerint való hűséget követelni. Mert a betű szerint való hűség hűtlenség. Minden nyelv anyaga különböző. (...) Nekem itt legnagyobb becsvágyam, hogy szép magyar verset adjak, mely az eredetit lehetőségig megközelíti.”12 A fordításról és ferdítésről című, egyébként nagyszabású írásában leszögezi, hogy számára a fordítás a legfurcsább és a legizgatóbb nyelvi csoda, bár fordítani nem lehet, csak átültetni, újrakölteni. Kosztolányi a műfordítást elsősorban kritikai munkaként éli meg, hangoztatva, hogy a költőnek teljes szabadságot kell adni és művészi kérdésnek tekinteni, mit tart meg és vet el az eredeti szövegből. Szükségesnek tartja, hogy a fordító „teljesen értse és érezze az eredetit, éspedig oly fölényesen, hogy szükség esetén - és erre mindig szükség van — változtatni is tudjon rajta, az eredeti szellemében.”13 A Modern költők második kiadásához írt előszavában kiemeli, hogy tudatában van annak, amit bírálói hangoztatnak, hogy tudniillik, az antológiában lévő minden versen átérződik a tulajdon hangja, és aki tulajdon művészetét mindenek fölé helyezi. Számára a művész olyan kapcsolatban van azzal a verssel, melyet a nyelvén új formába önt, mint az életével. „Élmény számára egy idegen költő verse. Lélekkel, a saját leikével kell átitatni, különben nem kel életre. Ennek az a következménye, hogy mindig rajta hagyja egyéniségét. Ha ezt eltünteti, akkor megbénítja a verset, megöli az ütemet.”14

Uo. 508.

Uo. 509.

Uo. 512.

129