Vida Dorian: Legendák karcolata (Lendva, 2018)

Jövőkép

Meglepődnek válaszomon. Úgy látszik, nekem kéne folytatnom...

— A kérdésre egy kisebb játékkal válaszolnék. Benne vannak? Pompás! Most kérem, álljon fel az, aki már írt valamit. Bármit, kivétel a kötelező beadandók, az iskolai esszék, és hasonlók...

A negyven emberből nagyjából tíz, esetleg tizenöt felállt. Folytatom:

— Tökéletes! Önökről már elmondható, hogy valamikor biztosan különlegesek voltak. Mindegy, hogy kiadtak-e bármit is, publikálták-e a műveiket, de írtak, s ez különleges a mai világban.

— És a többiek? —jön egy kérdés az ismeretlenből.

— Mindjárt rátérek a többiekre is. Most még annyit szeretnék kérni, hogy aki már nem ír, az üljön vissza a helyére. Érdekes... — megdörzsölöm az állam.

— Mi, mi érdekes? — kérdezi az újságíró, aki elindította a lavinát.

— Azokból, akik valaha is írtak valamit, a fele kiesett, vagyis már nem foglalkoznak az írással. Az előttem lévő öt ember megérdemel egy hatalmas tapsot, mivel ők különlegesek manapság.

Elkezdek tapsolni, majd lassan csatlakoznak hozzám. Azok, akik állva maradnak, egy kicsit meg vannak hökkenve.

— Választ kapott a kérdésére?

Talán egy kicsit beképzelt lettem volna az utolsó mondatnál? Nem számít...

— Nem egészen — értetlenkedik tovább a hírkovács.

— Azért írok, mert úgy érzem, különleges vagyok, mint mindenki ezen a Földön. A többségünk elveszik az úton a szürke semmiben, de én nem szeretnék. Volt nekem már Jézus Krisztus-szindrómám, szerettem volna már meghalni

59