Vida Dorian: Legendák karcolata (Lendva, 2018)
Eső
— Nem emlékszel Peti? — tudja a nevem? — Azt hitted, hogy füvet szívtál — és röhög. — De csak petrezselymet — tovább röhög. Kitisztul a kép, s rájövök, hogy ő Laura, az unokatesóm. Nincs is tetkó, nem szólt be anya — még jó, hogy nem. Bealudtam, s csak álmodtam. Ennek is volt tanulsága: a petrezselyem veszélyes, de a fantáziám még jobban. Inkább eszem egy kis pillecukros müzlit. ESŐ Szeretem, ha esik. Néha hosszú perceket töltök az esőben csak azért, hogy érezzem a vízcseppeket, ahogyan végigfolynak az arcomon. Sokszor volt már, hogy kimentem az esőbe, és csak vártam... Olyankor mindig azt érzem, hogy azok az apró méretű buborékszerű kis cseppek megszabadítanak minden bűntől. Szinte lemossák az ember bőréről a rossz dolgokat. Egyfajta lelki megtisztulást jelent ez nekem. Nem áltatom magam, biztosan nem én vagyok az egyetlen, aki így érez, így vélekedik a sötét felhő után jövő mennyei táncról, az esőről. Egyszer egy indián azt mondta, hogy nem érti a fehér embert, mert amikor a nap süt, akkor árnyékba vonul, amikor az eső esik, esernyőt húz. Gondolj csak bele! Mennyire igaza van! Miért félünk a kis esőcseppektől? Én imádom, amikor az arcomat simogatják. Úgy sírok, hogy közben nem sírok, s megszabadulok minden tehertől. Miért van ez? Miért érzek így? Talán, mert ősszel születtem? Egyetlen dolgot utálok, amikor esik, de az az em-49
