Vida Dorian: Legendák karcolata (Lendva, 2018)
A sötétség királya
Éjszaka mindig egyedül rótta az utcákat, mert mindenki eltűnt, ha felbukkant. Nem ebben a világban élt, inkább a sajátjában, amit magának teremtett. És abba senki nem léphetett be. Ám egy napon ez mind megváltozott, mert beengedett valakit a világába, aki nem volt odaillő, aki nem volt felkészülve arra, ami ott várt rá... 2. rész Anasztázia készülődött. Ez az éjszaka is olyan lett volna, mint a többi, el akart menni bulizni. Csakhogy a sors mást tartogatott neki. Elindult az éjszakába, amiről azt hitte, hogy ismeri. Egy sötét utcán lépkedett, amikor meghallotta, hogy nem csak ő van ott. Nem ijedt ugyan meg, de gyorsabban szedte a lábát, mint addig. Szinte már futott. Tudta, nincs jó vége annak, ha egy fiatal, csinos lány összetalálkozik valakivel este tíz után egy sötét, elhagyatott utcán. Egy pillanatra lenézett, s amikor visszapillantott az útra, már előtte is volt. Nem hitt a szemének. Hallott már a sötétség királyáról, a magányos „lovasról", akire)] senki sem tud semmit, de nem hitte, hogy komolyan létezik, aki most ott volt néhány méterre. Lassú, kimért, precíz lépések... Pontosan olyan, mint amilyennek elmondták. Anasztázia ledermedt. Mozdulni sem tudott a félelemtől. Lélegzete elállt, teste reszketni kezdett, mert ez az erő közeledett hozzá. A király megállt, és így szólt: — Csak egyet kérdezhetsz, remélem értelmes lesz. Nem tudta, hogy a hangjától, vagy a megjelenésétől, de Anasztáziában sosem tapasztalt vágy ébredt a férfi iránt. 13
