Göntér János: Dobronak. Múlt és jelen a határ mentén (Lendva, 1998)

Falusi élet és népszokások

Bugyogós korsó: az Őrségben bugyiga korsó. Négy-ötliteres agyagedény, egészen kicsi „száj”-jal, inni lehetett belőle.

A kengyele lyukas volt (kengyel = fogantyú), ahol a kiivott víz helyére „bugyogott a levegő”, így könnyen lehetett belőle inni. Voltak még rendes agyagkorsók, nagyobbak is, vízhordásra, de ezeket inkább a hegyen használtuk, permetezéskor.

Kútra nem nagyon jártunk vele, mert nagyon törékeny volt.

Az is igaz, hogy másképpen nem vásott (!), csak törött.

Szélrosta: a kézzel csépelt gabonát ezen szokták kirostálni, illetve a pelyvát kifüjatni közüle. Kézzel kellett hajtani és a bent lévő nagy szél-lapockákkal erős huzatot csinált. Nem volt minden háznál, hiszen ritkán használták. Sok esetben nyolc-tíz gazda vett egyet és közösen használták.

Szijószék: ez majdnem minden háznál volt. Hosszú pad, rajta egy nagy mozgatható fej, amit lábbal kellett összeszorítani és a szerszámnyélnek való fát szijókéssel ki lehetett faragni.

Szijókés: Hosszú 30-40 centiméteres kés, a két végén fogantyúval, ezzel „szijták” (faragták) a fát.

Kásatörő mozsár: nagy fatörzsbe vágott mély lyuk, rászerelve egy nagy mozsárfej. Két ember kezelte. Egyik alulról kézzel húzta, fent pedig rendszerint egy asszony „táncolt” rajta, szép ütemesen váltogatva, egyszer egyik, másszor a másik lábbal.

Az alsó ember kötél segítségével húzta le. Kevés ilyen volt a faluban, pedig nagyon fontos szerepe volt a falusi megélhetésben. Ennek az elég nagy szerszámnak költséges volt az elkészítése, nálunk a Tüskeszerben is csak egy volt, ezt használta az egész utca. A kása törése után még sok munka volt: kirostálták szélrostán, aztán másik rostán; néha még mosták is. Ezt a kásatörési műveletet lükésnek nevezték. Vagyis úgy mondták, hogy megyünk „lükni”. Egyformán használták a köles- és a hajdinakása elkészítésére. A kása általában olcsó és szerény eledel volt, de amelyik háznál bőven volt, ott éhínség nem volt.

60