Göntér János: Dobronak. Múlt és jelen a határ mentén (Lendva, 1998)

Falusi élet és népszokások

gyiknél volt egy kis szertartás. Ezek a körmenetek és maga az ünnep is megszűntek a háború alatt és után, de a már említett föltámadást és az úrnapi körmenetet most újból megtartjuk.

Úrnap utáni hétfőn Dobronakon nagy állat- és kirakodóvásár volt. Nekünk gyerekeknek ez is nagyon emlékezetes volt, különösen első- és második osztályos koromban. Akkor még mi is megnézhettük a vásárt, mert bizony erre nem volt iskolai szabadnap. Ezen a vásáron kívül volt még egy sokkal nagyobb vásár is Dobronakon, a Szent Jakab napi július 25-én. Ez azért volt nagyobb az előzőnél, mert Szent Jakab a dobronaki templom védőszentje és ez a nap volt a falunkban a búcsú napja is, a mi fáránkban pedig parancsolt ünnep. A búcsú egész nap tartott és a korcsmákban szólt a zene, ment a tánc. Természetes, hogy ilyenkor sokan betévedtek a korcsmákba is. A vásártéren mindig működött egy „ringlispil” (körhinta) is. Minket gyerekeket ez sokkal jobban érdekelt, mint az a sok — talán több száz — szarvasmarha, amit a vásáron adtak-vettek. Lejkó tisztelendő úr többször olyan gavallér volt, hogy megegyezett a tulajdonossal és annyian ülhettünk a körhintára, ahányan csak felfértünk. Máskülönben egy dinárt kellett fizetni. A körhintát kézi erővel hajtották egy emelvényen, 10-12 gyerek egyszerre, akik fizetség fejében egy pénzérmét kaptak, de a csapat együttesen csak egyet. Ezzel lehetett felváltva egy-egy fordulóra felülni a körhintára. Azt a hajtó-gyerekek szigorúan ellenőrizték, hogy mikor ki a soros.

A búcsú napjára visszatérve: a templom körül az utcákon nagy volt a kirakodóvásár. Mindenféle készruhák, egyéb ruhaanyagok végben, cipők, aztán mindenféle háztartási cikk kapható volt. De mindez bennünket, gyerekeket nem nagyon érdekelt, csak a játékos és cukorkás sátrak. Ilyenkor nagy gondban voltunk, hogy azt a pár dinárt, kicsi vagyonkánkat, mibe is fektessük úgy, hogy elég is legyen és ne is maradjon belőle. Jártunk körbe a sátrak körül, megérdeklődtük az árakat, s a legvégén, ha valami kevés maradt, akkor odamentünk valamelyikhez és megkérdeztük, hogy ezért még mit adnak? Valami kis apróságot csak adtak érte, így aztán teljesen tiszta lelkiismerettel mentünk haza, mert nagy szégyen lett volna abból a szerény kis vagyonkánkból még haza is vinni valamit.

Akkoriban még a felnőttek is, majdnem mindenféle ruhaneműt - a férfiak és nők is - készen, vagy végben, a vásárokon szoktak megvenni. Az is igaz viszont, hogy akkortájt a falusi boltokban nem volt ruhanemű, de később már igen.

47