Göntér János: Dobronak. Múlt és jelen a határ mentén (Lendva, 1998)

Falusi élet és népszokások

A harmincas évek közepétől a reggel nyolc órai mise már szlovén nyelvű volt, már ekkor voltak szlovén „kolonisták” Kámaházán is, meg aztán egy-két szlovén tanító, csendőr és finánc, valamint a családjaik. Ez az ő kedvükért történt. Volt akkor egy idős kántorunk, aki még a szüléimét tanította, de a háború után nyugdíjazták és „csak” kántor volt már. Annyiban tartozik az előzőekhez, hogy szlovénul nem is nagyon tudott. Turza Jánosnak hívták. Egész pontosan: mind a nyolc, mind pedig a tíz órai szentmise latin nyelven folyt, csak a prédikáció, meg az imádságok nyelve volt magyar, illetve szlovén.

Abban az időben a plébános gazdálkodott is. Volt a fárának sok földje, amelyen ő gazdálkodott. Voltak lovai, hozzájuk egy kocsisa, volt öt-hat szarvasmarhája egy tehenessel (tehenész), aztán a háztartásához volt szakácsnője - aki az unokahuga volt - és cselédlányt is tartott. A nagyobb munkákra napszámosokat fogadott. Az aratást, meg a szénakaszálást ki szokta adni részébe és ezen kívül a hívektől is kapott minden évben ún. karcot búzában, vagy rozsban. Ennek mennyisége a birtok nagysága szerint volt megállapítva. így kapott a hívektől terményt a kántor is; nem volt nagyon sok, a vállukon szokták nekik vinni. A termény mennyisége iccében volt meghatározva. Ez egy régi űrmérték, kicsi is, annak ellenére, hogy gazdaságonként nem is volt sok a termény, azért 300 háztól szépen öszszejött nekik. Evekkel korábban más „terményt” is illett adni a plébániának, például sonkát, de ez az én gyerekkoromban már nem volt szokásban.

De térjünk vissza az ünnepnapi misékre! A nagymise előtt már jó félórával csoportosultak az emberek a templom körül, különösen hajó idő volt. (Akkoriban még a templom nagyon megtellett hívőkkel). Csoportokban álltak: külön a férfiak és külön a nők. Az idősebbek politizáltak, „az ország ügyeit rendezték”. A háborút járt emberek élményeiket mesélték, a fiatalabbak, ha katonaviseltek voltak már, akkor katonáskodásuk kalandj ait tárgyalták. Mi, gyerekek oda álltunk, ahol érdekesebb volt a téma. A fiatalabb lányok, legények sétálgattak az utcán, „kínálták magukat”. Amikor jött a kántor, akkor beharangoztak és vége szakadt minden beszélgetésnek, bementünk a templomba. A mise után kicsit még maradtunk, ilyenkor hangzottak el az egyházi és községi hirdetések. Délután két órakor szokták megtartani a litániát, de ezekre csak mi gyerekek jártunk, meg az asszonyok, a felnőtt férfiak nem nagyon.

Az a körülbelül háromszáz lakóház, amely abban az időben alkotta a falut, a legnagyobb részben falusi parasztház volt. Alig volt 15-20 olyan

36